7. nap: Sevilla (526 km)

Koránkelés után hamarosan útnak is indulunk, mert Sevilla háromórányi autózásra van tőlünk. Nem kevés, de annyira szerettem volna legalább egy kicsit látni a városból, hogy képtelen voltam kihúzni az útitervből. Érkezéskor megint csak a parkolóhelykeresés van hátra, néhány kört teszünk, mire sikerül becélozni egy földalatti parkolót. Pár lépésre van innen a Plaza de Toros, ami a rondai mellett szintén a legrégebbi bikaviadal arénák közé tartozik, ámde jóval nagyobb annál.

Ide most nem megyünk be, megelégszünk a rondai aréna emlékével, inkább sétálunk tovább a katedrális felé a szemerkélő esőben. Megérkezvén egy nyitott oldalajtón tudunk bemenni, de alighogy elkezdünk nézelődni, elkezdik lefelé kapcsolni a lámpákat és nemsokára kiterelnek minket. Most ért véget ugyanis a mise (ezért is lehetett csak így, belépő nélkül bejönni), a turisták számára kb. félóra múlva nyitják ki a kapukat.

A nyitásig beülünk a szembenlévő sarkon lévő kávézóba egy-egy szendvicsre vagy sütire, és utána beállunk – most már a főkapunál – a Catedral de Santa María előtt alakuló sorba.

A hosszú sor ellenére viszonylag hamar bejutunk a világ legnagyobb gótikus templomába, amely egyébként nagyságát tekintve az összes templom között is az előkelő harmadik helyen áll, csupán a római Szent Péter-bazilika és a londoni Szent Pál-katedrális méretesebb nála.

Története a már ismert forgatókönyv szerint alakult: egy mór mecsetet romboltak le a felépítéséhez. Ami a mecsetből megmaradt, az csak a mostani templomtorony, a Giralda, amely eredetileg minaret volt; valamint itt is megmaradt a Patio de los Naranjos (Narancsudvar), ahol szintén megtalálható a muszlim rituális tisztálkodás céljára szolgált márvány szökőkút ill. az északi oldalon itt is egy mudéjar stílusú Puerta del Perdón (Megbocsátás kapuja) nevet viselő kapu áll.

Hatalmas és gyönyörű katedrális, ami később reneszánsz és barokk bővítéseket is kapott. Ilyen reneszánszba hajló pl. a szép legyező- és csillagboltozat, amit az eredeti kupola összeomlása után építettek.

A különböző fafajtákból faragott és berakásokkal díszített kórusülés mellett nem lehet szó nélkül elmenni, csakúgy, mint a Capilla Mayor hatalmas főoltárfala előtt sem. (A sevillaiak úgy látszik, mindenből a legnagyobbat akarták megépíteni, ez a majdnem száz évig készülő oltár a legnagyobb az egész országban.) Itt látható Kolombusz Kristóf síremléke is, bár az vitatott, hogy maradványai valóban itt vannak-e. A kiírás szerint mindenesetre igen. A Sacristía Mayor bejáratának boltívét templomtól szokatlan módon korabeli ételek „szobrai” díszítik, ezt egyébként valószínűleg észre sem vennénk, ha az egyik útikönyv nem említené. :)

A templom alakú, majd’ fél tonnás ezüst szentségtartó, amit a körmenetek alkalmával végighordoznak az utcákon, már jobban ideillik.

Itt vannak kiállítva a város kulcsai is,

valamint néhány Goya és Murillo kép is, szóval van mit nézni.

Utolsó momentumként felmegyünk a Giraldába, ahonnan jó a kilátás a városra. Érdekes, hogy itt nem szűk lépcsőkön kell felfelé menni, hanem eleve „akadálymentesített” a feljutás, ugyanis úgy építették meg, hogy lóval is fel lehessen jönni. :)

A Narancsudvaron és a Puerta del Perdónon át jövünk ki.

Itt jobbra fordulva az egyik házon gyönyörű kovácsoltvas erkélyeket látni (sok házon vannak persze, de ez nekem különösen tetszik), hihetetlen, hogy milyen finom díszítésű kacskaringós csodákat tudnák készíteni egy ilyen barátságtalan anyagból.

És ehhez mindenhol az utcán a naranccsal teli fák, nem lehet betelni a látvánnyal. Mediterrán a javából! :)

Átsétálunk az Alcázar Reales (királyi palotaegyüttesek) előtt álló sorba.

Ez a palota sok dologban hasonlít az Alhambrához, ami nem csoda, mert granadai mesterembereket hívtak az építéséhez és iszlám épületek maradványait használták fel. (Ez még egy olyan nevezetesség, aminek a bővebb leírását szokásomtól eltérően elbliccelem, mert túl hosszú lenne.) Itt is számos udvar és terem követi egymást, amelyek közül a legszebbek a Patio de las Doncellas (Hajadonok udvara) és a Salón de Embajadores (Nagykövetek terme). Az Alhambrából már ismert csipkecsodák itt is elbűvölnek; látszik, hogy ugyanazon mesteremberek munkájáról van szó.

Szájtátva bolyongunk a gyönyörű falak között, majd kimegyünk a kertekbe. Pálmafák és narancsfák, sőt, az egyik oldalon egy sűrűn beültetett narancsliget, közben mázas csempével kirakott padok – érdemes itt sétálgatni.

A kert végében a Pabellón de Carlos V (V. Károly pavilonja) áll, egy kis négyszögletes épület, ami Izabellával való házasságkötése alkalmából készült és szintén szép csempékkel van díszítve.

A palota után még sétálunk egy kicsit egyre fáradó kis csoportunkkal.

Elmegyünk a Torre del Oro (Aranytorony) mellett, amely mára már csak nevében őrzi azt, hogy valaha aranymázas azulejók borították.

Útba ejtjük még a Palacio de San Telmo gazdag díszítésű barokk kapuját, amely nevét a felső árkád alatt álló Pedro Telmóról, egy dominikánus barátról kapta, akit a sevillai tengerészek tisztelnek azért, mert lecsendesítette a háborgó tengereket;

valamint az Antigua Fábrica de Tabacost (Régi dohánygyár) , amely ma egyetemként működik, régen viszont itt göngyöltek a dohánylevelekből szivart az asszonyok (itt játszódik a Carmen nyitójelenete is).

"A 18. század elejéig a dohányt félhosszú szárú pipában volt divat szívni. Az 1700-as évek első évtizede táján azonban egyfajta dohánytekercs került Amerikából Európába. Mivel hasonlított a kabócára (spanyolul: el cigarra), el cigarro néven kezdték emlegetni, és hamar népszerűvé vált. A gyártási folyamat közben elhullott dohánylevél törmeléket a gyárban dolgozó asszonyok papírba göngyölték és cigarettaként füstölték el." - írja a könyv.

Végül megérkezünk utolsó úticélunkhoz, ami az általam már nagyon várt Plaza de Espana. Kis csapatunk már igen fáradt, de ezt az egyet még megnézzük. Valószínűleg nem vagyok nagyon népszerű emiatt :), mert érzékelem, hogy már mindenkinek igencsak elege van a mászkálásból, de már a képek alapján is beleszerettem ebbe a gyönyörűséges térbe, amely egyébként az 1929-30-as Ibér-amerikai Kiállításra épült.

Amitől nekem annyira tetszik, az a nagy tér és a sok színes azulejo, amit az építéshez használtak. Nagyon szépek az így épült kis hidacskák és körben a spanyol tartományokat bemutató kis építmények, amelyek két oldalán kis polcok állnak, amikben valaha a tartományokból való könyvek sorakoztak.

Sajnos alighogy megérkezünk, elered az eső, és most nemcsak szemerkél, hanem inkább záporszerűen esik, úgyhogy be is szaladunk a Palacio Espanol árkádjai alá. Bosszús vagyok, hogy pont most kezdett rá az eső, de szerencsére nézelődni innen is lehet. :) Nemsokára alábbhagy a zivatar, és továbbindulunk, most már egy éttermet keresve, mert már eléggé éhesek és fáradtak is vagyunk. Közben eláll az eső és kisüt a nap, mi pedig nemsokára megérkezünk utolsó paellánk elfogyasztásának színhelyére. Ez inkább amolyan büfé jellegű hely, és itt is körülményes egy kicsit amíg megértetjük, hogy mit szeretnék, de végül mindenki kap enni.

Evés után visszabaktatunk az autókhoz. Kicsit szomorúan gondolok arra, hogy haza kell menni, és sajnálom, hogy nincs több időnk Sevillára, mert amit láttam belőle, az nagyon tetszett. "Legalább lesz miért visszajönni" vagy "majd legközelebb" - mondhatnám, amit annyi utazó szokott ilyenkor mondani, de még annyi helyen nem voltam a világban, hogy nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer visszatérjek ide.