6. nap: Gibraltár,Tarifa (277 km)

Nem tudom, hogy a szőlő hatása-e vagy sem, de az új év első napján verőfényes napsütésre, igazi jó időre ébredünk. Annyira szép idő van, hogy lent a kertben egy sportos illető beleveti magát a medencébe.

Ha nem lenne mára is sűrű programunk, akkor lehet, hogy követnénk a példáját, de így inkább elindulunk Gibraltár felé. Kb. egy óra múlva meg is érkezünk. Útlevél nem kell, tökéletesen megteszi a személyi is, a határnál csak ránknéznek és mehetünk is tovább.

Előzetesen olvastam, meg az útikönyv is ugyanezt írja, hogy a kocsit ésszerű a határon kívül letenni, és gyalog bemenni, mert autóval sokat kell várni a bejutásra. Hát mi ennek pont az ellenkezőjét tapasztaljuk - bár valószínű, hogy ez a január 1-jei időpont miatt van - simán, mindenféle várakozás nélkül behajtunk, és azért időtakarékosság szempontjából jó, hogy nem kell végiggyalogolnunk azt az utat, amit most autóval tudunk megtenni.

A gibraltári sziklára felvivő felvonó aljánál lévő parkolóban állunk meg, és aztán elég aggodalmasan szemléljük a csúcsot, ugyanis teljes ködbe rejti magát ez a fránya hegy. Nem sok értelme lenne így felmenni, mert biztos, hogy nem lehetne látni semmit. Egyelőre nem is megyünk fel, hanem besétálunk az Alameda Botanic Gardenbe (Alameda botanikus kert) , ami szintén ott van a parkoló mellett.

Először nem sok kedvem van bokrokat nézni, de amikor látom, hogy milyen különleges növények vannak itt, akkor már tetszik a dolog. Az egyik hangulatos kis részen, ahová egy kis hídról lehet lelátni, Gibraltár jelképe, egy vár és egy kulcs van kirakva a földön.

Szép a kert még most is, gondolom, nyáron ez is még szebb lehet - igazán kár lett volna kihagyni!

Mikor kijövünk, akkor úgy látjuk, hogy mintha egy kicsit csökkent volna a köd ott fent... vagy csak úgy szeretnénk látni…? :) Mindenesetre a felvonó amúgysem működik, az év első napjának tiszteletére szünnapot tartanak... Tipródunk egy kicsit, hogy mit tegyünk, amikor megjelenik egy igazolványos egyén, aki elmondja, hogy ő szakképzett helyi idegenvezető, és ha összejön egy kisebb csoport, akkor a kisbuszával felvisz minket (meg persze le is hoz :) ), és ezért mindössze a felvonójegy áránál 1,5 euróval kellene többet fizetnünk fejenként. Ez mind szép és jó, de ettől még továbbra is köd van, ami miatt félünk attól, hogy úgysem látnánk semmit. De emberünk szószerint azt mondja, hogy garantálja, hogy remek kilátás vár minket odafent, úgyhogy végül arra gondolva, hogy úgyis csak egyszer vagyunk itt az életben, úgy döntünk, hogy mi bizony felmegyünk, lesz, ami lesz.

A döntésünknek szerintem nagyon örül a sofőrünkön kívül az a néhány spanyol is, amelyikkel együtt pont meg is van a kellő létszám, mert így rögtön indulhatunk is. Először félúton állunk meg, ahol egy emlékmű jelöli Herkules egyik oszlopát. "Az ókori történetírók szerint ez volt az egyik Herkules két oszlopa közül, amelyekkel a görög hős megjelölte az ismert világ határát (a másik oszlop a 25 km-rel délebbre, Marokkó tengerpartján magasodó Músza hegy volt)." – írja a könyv. Idegenvezetőnk egyébként derekasan magyaráz Gibraltárról, teszi ezt, mint igazi gibraltári, felváltva angolul és spanyolul.

Kis szünet után feljebb megyünk, majd megállunk egy helyen, ahol az elhíresült gibraltári majmok néhány családja él. Óvatosan szállunk ki, mivel emberünk figyelmeztet minket, hogy a majmok hajlamosak ráugrálni az emberekre, de nem szabad hadonászni feléjük, és kézzel megpróbálni elhessegetni őket, mert azért mégis vadállatok és harapnak. Ő maga elővesz egy esernyőt, mint mondja, attól félnek az állatok. Aranyosak egyébként a makik, vannak egészen pici kölykök is, és egyáltalán nem tartanak tőlünk. Viszont valóban felugrálnak mindenre, a kocsi tetejére, a visszapillantóra, a szélvédőre és végül csak kap egyikünk a nyakába is egyet. :) Szerencsére hidegvérrel tűri, amíg mindenki lefotózza az eseményt, a harcias esernyő csak utána hessegeti arrébb a majmot. :) Majmozás után gyorsan beszállunk a kocsiba, vigyázva, hogy be ne ugorjon mellénk egy-egy potyautas is. De még induláskor is dobognak a tetőn, egy végigszalad a szélvédőn, majd pár méter gyorsulás után döntenek úgy, hogy elég volt, és jobbra-balra leugrálnak a kisbuszról. :)

Ezután már csak a szikla tetejénél állunk meg, ahonnan le lehet látni a repülőtérre, azon túl Spanyolországra :) és persze a tengerre. Sofőrünk bőszen magyaráz mindenfélét, megmutat pl. egy-egy újonnan épült nagy házat lent a tengerparton, amelyekben állítólag méregdrágán árulják a lakásokat. Mindeközben itt is előkerül néhány majom, akik cseppnyi félelem nélkül egyensúlyoznak, ülnek, fekszenek a semmi felett lebegő korláton.

Azonkívül, hogy kilátunk, sok mindent itt most nem tudunk csinálni, ugyanis január 1-jére való tekintettel minden, amit megnézhetnénk itt fent, zárva van, így nemsokára indulunk is vissza. Amikor leérünk a házak közé, teszünk egy kis kerülőt a városban, így látunk egy kicsit ebből is.

Visszaérve a parkolóba elbúcsúzunk idegenvezetőnktől, és elindulunk dél felé, a sziget csücske irányába. Egy alagút után megállunk a Parson’s Lodge-nál, ami egy stratégiailag fontos helyen lévő erőd, de minket inkább a tengerpart érdekel. :) Lemegyünk egy kicsit a vízhez, majd továbbindulunk az Europa Point (Európa Pont) felé, ahol a tábla szerint a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán találkozik, ezenkívül újra utalnak Herkules oszlopára is. Itt az Európa Pontnál már nincs semmi, csak a végtelen tenger, egy világítótorony, és egy Ibrahim-al-Ibrahim nevet viselő mecset, amely egy szaúd-arábiai király ajándéka volt azért, hogy az itt élő muszlim közösséget szolgálja. Mire idérünk, a nyár tetőfokára hág, így január elsején egy szál pólóban és kb. 25 fokban élvezzük a napsütést.

Nemsokára elindulunk vissza Spanyolországba, a határon átkelés most annyival kevésbé zökkenőmentes, hogy félreállítanak minket, benéznek a csomagtartóba meg a hátizsákomba, de aztán még egy utolsó pillantás a sziklára, és már mehetünk is tovább.

Még nem hazafelé megyünk, hanem tovább nyugat felé, Tarifa irányába. Ez a városka a szép tengerpartjával keltette fel az érdeklődésemet, valamint azzal, hogy azt írták róla, hogy még a legnagyobb turistaszezonban is nyugalmas hely. Sajnos, mire odaérünk, már lóg az eső lába, szürke felhőkkel teli az ég, így végül a városi sétából nem lesz semmi, de a vízhez lemegyünk azért, és ez a nap legjobb döntése, ugyanis ez tengerpart a javából! Össze sem lehet hasonlítani azzal, ami a costa del soli szállásunknál van. Igaz, itt fürdeni nem nagyon lehet még nyáron sem, mert az állandó szél miatt hatalmas hullámok vannak - viszont tele van a víz szörfösökkel.

Még ilyen rossz időben is gyönyörű zöldeskék színű a tenger - helyesebben az óceán. Merthogy van itt egy vízbenyúló út a végén egy kis szigettel (ami amúgy katonai terület, tehát nem lehet átmenni, csak a híd végéig), és az út két oldalán van egy-egy tábla, amely azt mutatja, hogy az egyik oldalunkon a Földközi-tenger, a másik oldalunkon pedig az Atlanti-óceán van. A gibraltáriak ezzel biztos nem értenek egyet, de én részemről a tarifaiaknak adok igazat, mert ha megnézem a térképet, akkor azon bizony úgy látszik, hogy Tarifánál kezdődik az óceán. De a lényeg, hogy bárkinek is van igaza, most már egészen biztos, hogy ez a darab víz és tőle nyugatra az összes többi is itt már az óceán. :)

Kis csapatunkból ketten úgy gondoljuk, hogy méltó újévi esemény lenne, ha legalább egy lábáztatás erejéig megmártóznánk a nagy vízben, úgyhogy lekapjuk a cipőinket, feltűrjük a nadrágszárakat és begyalogolunk egy pár lépést. Na nem sokat, mert amikor jön egy nagyobb hullám, így is menekülni kell. :)

A part nagyon szép, tiszta finomhomokos egyébként, egyáltalán semmi nincs a tiszta vízben, még csak kagylótörmeléket sem látunk sehol a földön. Mivel a víz persze jéghideg, nemsokára lefagynak a lábaink és inkább visszavesszük a cipőinket és kimegyünk a híd végébe. Nézelődünk egy kicsit ott is, szeretem az ilyen hangosan zúgó, sziklákhoz csapódó, nagy hullámos tengert. Sajnos pár perc múlva elered az eső, aminek először annyira nem örülök, de aztán halványan derengeni kezd a felhők mögül a napsugár, és már keresem is a szivárványt – és van! :)

Nagyon megörülök neki, pedig először észre sem veszem, hogy teljes szivárvány, ragyogó félkör végig az égbolton, ami először kicsit bizonytalanul, majd egyre erősebben látszik! Stílszerűen az egyik fele a tenger oldalán, a másik pedig az óceán térfelén ér véget. :) Gyönyörű.

Ezek után már nem is bánom annyira, hogy az eső elmosta a városi sétát. Hazafelé indulunk, útközben - már a Costa del Solnál - megállunk még egy helyen a tengerparton.

Nyugat felé még épp látszik a lemenő nap, kezd hűvös is lenni, én már itt kicsit fázom, de egy darabig szedegetünk itt is kagylókat, mert nem akarunk nyitás előtt odaérni a büféhez, ami ma újra megnyerte a vacsorázóhelyünk szerepét. Evés után hazamegyünk, beszélgetünk egy kicsit, majd lefekszünk, mert másnap már tényleg Sevillába megyünk, és jó korán kell kelni.