5. nap: Málaga (102 km)

A tegnapi két koránkelős nap után ma reggel végre kialusszuk magunkat, és utána is csak ráérősen készülődünk. Induláskor első napirendi pontként lemegyünk a tengerpartra, hiszen mióta itt vagyunk, még nem is láttuk a tengert, mert mindig vagy máshová igyekeztünk, vagy még/már sötét volt. Elnézegetjük a hullámzó tengert, nyáron biztos sokan vannak itt a homokos parton. Most viszont senki, lehet jó nagy kagylókat szedni, tele van velük a part, különösebben vadászni sem kell rájuk, gyűjtünk is egy-egy adaggal. :)

Ezután zsákmányunkat biztonságba helyezve nekiindulunk Málaga felé. Kb. félóra-negyven perc múlva már meg is érkezünk a Castillo de Gibralfaro tövébe, ahol egy parkolóházban sikerül letenni a kocsikat.

Elindulunk a várba felfelé a gyalogúton.

Végig nagyon jó kilátás van a városra, ami egyébként nem túl szép, de innen fentről mégis nagyon jól néz ki a sok lakótelepi ház az előtérben a bikaviadal arénával, a háttérben pedig a kék tengerrel.

Ráadásul igazi jó idő van, hétágra süt a nap és az otthoni szürkeség után az út mentén virágzó sárga és lila növények látványa is olyan jólesik.

Mikor felérünk, kiderül, hogy a kicsit lejjebb lévő Alcazaba (a mór erőd, ami a város kormányzóinak palotája volt) ma zárva van, amit némileg morogva veszünk tudomásul, de nincs mit tenni, be kell érnünk a Gibralfaróval. Körbesétálunk, leginkább a kilátás miatt éri meg bámészkodni, bár van fent egy picike múzeum is, meg útközben el lehet olvasni a táj jellemző növényeiről kitett információs táblákat.

Miután ezt megtesszük, lesétálunk, és megcélozzuk a további néznivalókat. De először egy váratlan dolgot látunk: az egyik téren egy hatalmas, bizarr polipszobor látszik körbekerített terület közepén. Elég meghökkentő, főleg, amikor nagysokára észreveszem, hogy a polip az Alcazaba tövében lévő római színház maradványai mellett terpeszkedik. El nem tudom képzelni, hogy mi célt szolgálhat itt, és szerintem egyáltalán nem illik ide, de hogy emlékezetes, az biztos.

A poliptól nem messze megérkezünk Catedral Nuestra Senora de la Encarnaciónhoz, aminek a rövidebb és ismertebb neve a La Manquita, ami félkarút jelent, és arra utal, hogy a katedrális egyik tornyának befejezésére máig nem jutott pénz, és így a templom kissé felemás maradt. Ez sem egy kis templomocska, belül sem ezt az érzetet kelti, és itt is nagyon szép a a többféle fából faragott kórus.

Mivel már elég éhesek vagyunk, a katedrálistól pár lépésre lévő egyik helyre visszamegyünk enni. Már odafelé kinéztük magunknak, mert jó sok helyi volt bent és kint is az asztaloknál, ami talán némi biztosíték lehet arra, hogy nem járunk úgy, mint előző nap a granadai katedrális közelében...

És tényleg nem! A hely szemmel láthatóan családi vagy baráti vállalkozásban működik, és van köztük egy fiatal nő, aki beszél angolul és készségesen tolmácsol is. (Ő volt az egyetlen az egy hét alatt. :) ) Ami kicsit furcsa, hogy azt mondja, hogy mindjárt zár a konyha, úgyhogy gyorsan kell rendelni. Így hát gyorsan rendelünk, és látjuk, hogy közben már el is kezdik bepakolni a kinti asztalokat. Nem igazán tudjuk mire vélni, hiszen kb. délután 3 óra van, hogy lehet, hogy ilyen korán bezárnak? Mivel ma van az év utolsó napja, arra gondolunk, hogy lehet, hogy egy esti bulira készülődés miatt van ilyen hamar záróra.

Az ételeket itt sem egyszerre hozzák ki (de ez végülis seholsem volt szokás…), viszont minden nagyon finom; engem pl. tökéletesen kárpótol a töltött paprika a tegnapi csalódásért. Persze ez nem olyan töltött paprika, mint a miénk, hanem piros és zöld színű paprika hússal és sajttal töltve, és zöld színű brokkolis szósszal leöntve. Nagyon ízlik, csakúgy, mint az a néhány fajta tapas, amit azért itt is megkóstolunk, a legjobb talán a kecskesajt. Mire mindent megeszünk, nagyjából már össze is pakoltak körölüttünk, úgyhogy gyorsan továbbállunk, bár egyáltalán nem sürgetnek minket, hanem tényleg igazán vendégszeretőek.

Következő napirendi pontunk a Museo Picasso Málaga (Malagai Picasso Múzeum) - lenne. Csakhogy ez is zárva van. Ezért már igazán mérges vagyok, és nem csak kicsit morgok, mert ezt igazán szerettem volna látni. Elvileg a hét minden napján, még ünnepnapokon is késő estig nyitva kellene, hogy legyen, de hát ugye mégsincs, és csak annyi van kiírva minden magyarázat nélkül, hogy ma zárva van... :( Pedig hivatalosan még ünnep sincsen, december 31-e ott sem pirosbetűs.

Miután túltesszük magunkat a csalódáson, úgy döntünk, hogy akkor irány a belváros. Amikor befelé jöttünk a városba, akkor láttuk az ünnepi fényekbe öltöztetett utcákat, a karácsonyi vásárok jellemző bódéit, majd ott eltöltjük az időt, miközben közeleg az éjfél, és biztos lesz utcabál vagy valami hasonló is egy mediterrán városban.

Kiderül az is, hogy miért vannak itt még szilveszterkor is karácsonyi bódék: mint megtudom, a karácsony itt is karácsony, de az ajándékozós, nagyobb ünnepet vízkeresztkor tartják, így itt még javában folyik a lázas ajándékvásárlás. Más még az is, hogy a rossz gyerekek nem virgácsot kapnak, hanem szenet, egész pontosan a ”királyok szenét” (carbón de reyes), ilyen van is kitéve a bódékban illetve lehet kapni a szupermarketekben is kis zsákba csomagolva. Persze ez igazából nem szén, hanem egy nagyon kemény, nagyobb darabokból álló cukorból készült édesség. Nem valami finom... :)

A szilveszterre vonatkozó hagyományuk pedig éppen ma aktuális: az éjféli pezsgő mellé 12 szem szőlőt kell megenni, hogy a jövő évben szerencsés legyen az ember. Ehhez a szupermarketekben lehet is mindenféle kiszerelésben 12 szem szőlőt kapni, kis dobozkában, konzerv formájában stb. – nem mintha friss szőlőből nem lenne épp elég nagy a kínálat. :)

Sétálunk a szépen kivilágított utcákon, megint nagyon tetszik nekem, hogy mennyi utca fel van díszíve, mennyiféleképpen, és milyen ízlésesen.

Útközben látunk egy fagyizót, és megbeszéljük, hogy majd később fagyizunk, mert a spanyol fagyit még meg sem kóstoltuk. :) Eljutunk egy térre, ahol egy hatalmas kivilágított fenyőfa áll, mellette pedig egy színpadon készülődnek. Bemegyünk itt egy nagyobb kávézószerű helyre, ahol mondják, hogy már ételt nem lehet kérni, és még néhány sütit is csak nehezen adnak. Mire megesszük a sütiket, kiderül, hogy itt is záróra van. Nem értjük, hogy hogy lehet ez, itthon ilyenkor minden vendéglátós hely nyitva van, az emberek buliznak, itt meg minden étterem és kávézó bezár szilveszterkor? Mire kijövünk, már az utcai árusok is eltűntek, a színpadon is abbahagyták a készülődést és felszívódtak, és egyáltalán, mintha kezdenének kevesebben lenni az utcákon. Persze a fagyizó is bezárt már.

Azért mászkálunk még egy kicsit, visszamegyünk a főútra, és látjuk, hogy a bódésok közül is majdnem mindenki hazaament már, egy-két helyen vannak már csak nyitva. Mivel minden jel arra mutat, hogy itt egyhamar nem lesz semmiféle tömeges szilveszterezés, végül megkérdezünk egy helyit ezügyben, aki azt mondja, hogy majd éjfél előtt lesz valamilyen népi megmozdulás. Hááát... az még elég messze van ahhoz, hogy addig itt mászkáljunk az üres utcákon fel-alá, meg az egész napos gyaloglás után azért nem vagyunk annyira kipihentek sem. Beülni ugye sehová nem lehet, mert az utolsó késdobáló is zárva van, úgyhogy úgy döntünk, hogy inkább hazamegyünk. A kocsi felé baktatva látjuk, hogy a boltok lehúzott rolói mögül sok helyen fény szűrődik ki, tehát nem mentek haza az emberek. Elég fura ez az egész nekünk, mert nem erre számítottunk egy mediterrán városban szilveszterkor. Legalábbis én biztos, hogy azt hittem, hogy már kora délutántól nagy buli lesz mindenhol, erre meg mindenki hazamegy és bezárkózik. De úgy látszik, hogy ez egy ilyen nap, amit a zárt ajtók fémjeleznek.

Mivel így esett, végül visszamegyünk a szállásra. Amikor megérkezünk, beülünk a ház földszinti éttermébe, ez legalább nyitva van annak a pár külföldinek a kedvéért, akik itt töltik az év utolsó napját. Itt eszünk végül fagyit és inni pedig sangriát kérünk, ami már régóta motoszkál bennem, de eddig mindig elfelejtettem azt kérni. Megkérdezik, hogy maradunk-e éjfélig, de nem, inkább felmegyünk az apartmanba és együtt búcsúztatjuk az óévet. Rendhagyó módon nem pezsgővel, mert azt nem nagyon szereti senki, hanem málagai borral. :) De azért a hagyománytisztelet sem marad el: eszünk mi is 12 szem szőlőt, hogy szerencsénk legyen 2009-ben. Igaz, később még a bátrabbak, akik nem félnek, hogy esetleg túl sok szerencséjük lesz, további szemeket is csipegetnek a szőlőből. Reméljük, hogy ez nem hatástalanítja az egész évre szóló mázlit... :)