4. nap: Granada (363 km)

Azzal a gondolattal ébredek, hogy ma látni fogom az Alhambrát. Így már nem is olyan nyögvenyelős a felkelés, és hamar összekészülünk, amire annál is inkább szükség van, mert délelőtti jegyünk van, és a délelőttön belül is 10.30-ra kell a legfőbb látványossághoz, a Naszridák palotájához érnünk. A kocsiban elolvasom a tudnivalókat az Alhambráról, de a másfél órás út sem elég ahhoz, hogy a végére érjek. :)

A városban már leteszem a könyvet és inkább nézelődök. Tipikus nagyvárosi utcákon megyünk, amíg feltűnnek az Alhambra falai.

A parkolóban még nincsenek sokan, de a pénztáraknál már irdatlan hosszú sor áll. Szerencsére nekünk nem kell végigállni; mikor mutatjuk az internetes vásárlásról kinyomtatott mailt, előreküldenek az automatákhoz, ahol azzal a bankkártyával, amelyikkel megvettük, rögtön hozzá is tudunk jutni a jegyeinkhez. (Azt hiszem, a neten vett jegy talán egy euróval drágább, mint ott helyben, de a sorokat látva bőven megéri a pluszköltség, ráadásul állítólag egy napra csak limitált számú jegyet adnak ki, úgyhogy még az is előfordulhat, hogy elfogy...)

Pár perc múlva már bent is vagyunk, és mivel még bőven van idő 10.30-ig, kényelmes tempóban indulunk a Naszridák palotája felé először egy szépen nyírt bokrokkal szegélyezett út mentén,

majd nemsokára megérkezünk a fürdőhöz (Bano de la Mezquita), aminek a tetején jellegzetes csillag alakú nyílások eresztik be a fényt és a levegőt.

Közvetlenül mellette áll az Iglesia de Santa María (Szűz Mária-templom), majd a Palacio de Carlos V (V. Károly palotája), és előtte pedig már látjuk is a sort, ami a Naszridák palotája előtt formálódik. Mutatjuk a jegyeinket, de mondják, hogy majd negyedóra múlva jöjjünk vissza, mert ez még az előző sor, így bemegyünk a Palacio de Carlos V kör alakú reneszánsz udvarára körülnézni.

Mikor kijövünk, már a 10.30-as sor kezd alakulni, így beállunk mi is. Szerencsére azért viszonylag gyors a menet, így a kétszeri jegyellenőrzés után nemsokára be is jutunk, és elkezdődik az álmélkodás.

Egymás után következnek a termek és az udvarok, egyik gyönyörűbb, mint a másik. Amiket az előbb olvastam a kocsiban, most mind itt van előttem kézzelfoghatóan. Nem is hagyom ki, hogy ne simítsam végig a csipkeszerű, muszlim feliratos falakat… A megelevenedett ezeregyéjszaka színfalai között járunk, és nem lehet betelni vele. Meseszerű minden, még a termek neveihez is sokszor egy-egy történet fűződik. (Bővebb leírásra itt sem térek ki, mert nagyon-nagyon hosszú lenne… :) ).

A tökéletességet csak az rontja el némiképp, hogy a leghíresebb Oroszlános udvarból éppen csak az oroszlánok hiányoznak, ugyanis restaurálják őket, ráadásul a munkálatok miatt a kutat is körbevették egy nagy ronda négyszögletes dobozzal, amik nem mutatnak valami jól a fotókon. :P (Egyébként sok mindent restaurálnak így télen, amikor nincs szezon, az oroszlákon kívül két terem is le volt zárva, de az Alhambrán kívül is sok helyen volt renoválás, pl. Córdobában a Mezquitánál stb.)

Kárpótlásul viszont kisüt a nap, és igazi tavaszias időben tudunk továbbmenni egy rövid ebédszünetet követően a Puerta del Vinón (Borkapu) át az Alcazaba felé. Itt az erődítményből leginkább csak romok maradtak,

de a dallamos hangzású Torre de la Veláról (A szél tornya) nagyon jó kilátás nyílik szerte a granadai síkságra és az Albaicínre, a fehérházas mór belvárosra, a másik oldalon pedig a háttérben a Sierra Nevada havas csúcsai látszanak.

Miután visszaérünk a Palacio de Carlos V épületéhez, kiderül, hogy az épületben található múzeum pár perc múlva bezár, így csak arra van időnk, hogy gyorsan megkeressük bent az Alhambrából való gazellás vázát, a gyűjtemény büszkeségét. Ezenkívül itt látjuk a szökőkút mellől hiányzó oroszlánok egyikét is kiállítva.

A múzeum után az Iglesia de Santa María következne, azonban ezt már teljesen zárva találjuk. Nem igazán értjük, hogyha az Alhambra este 6-ig nyitva van, akkor miért zárják már be kora délután a benne található múzeumot és templomot... Megpróbáljuk megérdeklődni a dolgot az egyik angolul egyáltalán nem beszélő jegyszedőtől, aki valami olyasmit mond, hogy más-más társulat „üzemelteti” az Alhambrát és a templomot, és az alhambrásoknak semmi ráhatásuk nincs a templom nyitvatartási idejére, az akkor nyit és zár, amikor csak akar. Elég fura ez a dolog, ráadásul ha már így van, akkor erre külön fel is hívhatnák az ember figyelmét, de most már mindegy.

Teszünk egy kis kitérőt a San Francisco-kolostor felé, ami most hotelként üzemel, majd elindulunk a Generalife néven számon tartott kert felé. Mint mindenhol, itt is leolvassák a jegyeken lévő vonalkódot, és ide is ki van írva, hogy csak egyszer lehet bemenni (nem mintha úgy éreznénk, hogy bárhová is még egyszer vissza szeretnénk menni, mert ekkora már elég fáradtak vagyunk, hiszen jócskán benne vagyunk a délutánban :) ). A nap egyre melegebben süt, annyira, hogy a kabátjainkat is levesszük. A kert igazi báját valószínűleg inkább nyáron mutogatja, de azért most is kellemeset lehet sétálni.

Itt is feltűnnek még a csipkeszerűen díszített falak, és az ilyen boltívekkel keretezett ablakok nagyon szépen fogják körbe a kert látványát.

Kifelé menet külön tábla van kitéve az egyik lépcső kőkorlátjában futó XVI. századi vízvezeték mellé. Hát igen, a kertekben és az épületekben is mindenhol fontos szerepet játszik a víz és a különböző szökőkutak, amikhez gondoskodni kellett a víz elvezetéséről.

Az Alhambra után már kissé elcsigázottan és éhesen átautózunk a katedrális közelébe, ahol először is keresünk egy helyet, ahol ehetünk. Úgy gondoljuk, hogy itt az ideje kipróbálni egy igazi spanyol paellát. Amit én kóstolok, az egy amolyan tenger gyümölcsei-zöldséges mix, van benne kagyló, rák, hal és zöldségek. És rizzsel készült - merthogy azt nem is tudtam eddig, hogy van olyan paella is, amiben nem rizs, hanem spagetti van, de mindenhol láttunk ilyeneket is. Egy-egy serpenyőben hozzák az adagokat.

Az üldögélés már önmagában is jólesik, úgyhogy frissebben indulunk tovább evés után a katedrális felé, amelynek története a már ismert „tipikus” sztori: egy korábbi mecsetet lerombolva építtették fel a katolikus királyok, hogy ezzel is demonstrálják a keresztény győzelmét az iszlám felett. A gótikus stílusban kezdett, de aztán mégis reneszánsszá épített templom belső tere ennek megfelelően a hatalmasság érzetét kelti.

A katedrálishoz csatlakozik a Capilla Real (Királyi Kápolna) , ahol a katolikus királyok szimbolómok sokaságával körbevett síremléke áll. A kápolnában figyelmet érdemel a Spanyolország legszebbjének tartott reja, ami a hajót az apszistól elválasztó kovácsoltvas rács.

Miután mára alaposan kiműveltük magunkat, sétálunk egy kicsit az esti Granadában. Mindenhol nagyon szép karácsonyi díszkivilágítás van és nagyon sokan vannak az utcákon. (Karácsonyi kivilágítás egyébként mindenhol volt, amerre jártunk, nemcsak a nagyvárosokban, hanem a kis falvakban is, és mindenhol kivétel nélkül nagyon szép és ízléses volt, látszott, hogy különös gondot fordítanak rá.)

Séta közben bemegyünk egy nagyáruházba is, ahol a szendvicsalapanyagok mellett veszünk málagai bort, azaz inkább sherryt :), és egy turron nevű spanyol édességet is. Ezek után felmerül, hogy elmenjünk-e még az Albaicín felé, a Mirador San Nicolashoz (Szent Miklós-kilátó), ahonnan állítólag nagyon szép a kilátás az Alhambrára napközben és este is, de elcsigázott kis csapatunknak ehhez már nincs túl sok kedve, főleg, hogy az útikönyv azt írja, hogy este sötétben nem nagyon ajánlatos azon a környéken kószálni.

Így inkább a délutáni könnyű ebédet kipótolandó keresünk egy étkezőhelyet, amiről később kiderül, hogy a legrosszabb választás az egy hét alatt. A katedrálistól nem messze van, tehát turistákkal bőven ellátott helyen, de a spanyolon kívül itt sem hajlandók más nyelven nemhogy megszólalni, érteni sem. De még azt sem, hogy „orange juice”, úgyhogy azt is spanyolul kell elmondani vagy mutogatni... :) Még jó, hogy az étlap háromnyelvű, de az is furcsa, hogy a pincérnő még a saját étlapjukon megmutatva sem akarja felismerni az ételeket... Az árak nem valami barátságosak, de a kiírt napi menü már elfogyott, úgyhogy az étlapról rendelünk. Az ételeket olyan sorrendben kapjuk meg, ahogy épp elkészülnek, láthatóan eszükbe sem jut, hogy egyszerre hozzák ki mindannyiunknak (mondjuk ez általában máshol is így volt), úgyhogy mire az első már végzett az adagjával, az utolsó még meg sem kapta.

Mindezek tetejébe még az ételek sem valami finomak. Én egy tapas-tállal próbálkozom megint, ami itt abból áll, hogy csupasz kenyérszeleteken vagy három szelet szalámi vagy két szelet sajt van. Hááát... legalább éhesek nem vagyunk, mire végzünk, de a gasztronómiai élmény ezúttal elmarad. Igaz, a többiek nagyobb szerencsével jártak, mert állítólag a rák és a csokikrém, amit ők kértek, az teljesen rendben volt.

A hazaút már késő éjjelbe torkollik, alig várjunk, hogy megérkezzünk, ráadásul most tovább is tart az autózás, mint reggel, kb. két óra alatt érünk haza. Azért lefekvés előtt mégis beszélgetünk egy kicsit és megkóstoljuk a málagai hírességet és a turront is. A bor - vagy inkább sherry - nagyon édes és nagyon finom, legalábbis szerintem. Már kezdem is sajnálni, hogy csak egy üveggel vettünk. A turron ehető, de nem nagyon jön be, engem a halvára emlékeztet, de van belőle többfajta is, puhább, lisztszerűen szétomló változat, meg kemény, ránézésre törökméz állagú alig törhető fajta is. Mindenesetre marad másnapra is belőle... :P