3. nap: Ronda, Grazalema, Zahara de la Sierra (250 km)

A tegnap megbeszéltek szerint mindenki korán kezd készülődni. Belenézek még egyszer az útikönyvbe, hogy milyen sorrendben érdemes felkeresni a megnéznivalókat a nyitvatartások alapján, és hirtelen megáll bennem az ütő: a sevillai Alcázar hétfőn zárva van! (Márpedig ma hétfő van.) Hogy lehet, hogy ez elkerülte a figyelmemet? Sőt mi több, tegnap még magabiztosan jelentettem ki, hogy nem emlékszem semmi lényegesre, ami hétfőn zárva tart... Fellapozom gyorsan a Synergikont, ahol rögtön megértem, hogy mi volt a félreértés oka, ezt írtam ugyanis: „Ny: k-szo: 9.30-17.00 h, v és ünnepnap: 9.30-13.30 h”. Na igen… az az első h betű egy gyors átolvasáskor simán tűnhet hétfőnek, pedig csak az órát akarja jelenteni...

Ezek után kirohanok a könyvvel a kezemben a többiekhez közölni a "jó hírt", de szerencsére nem veszik zokon, hogy – ezek szerint – potyára keltünk olyan korán, és különösebb megrázkódtatás nélkül megbeszéljük, hogy akkor ma inkább Ronda lesz az úticél. Viszont így már ráérősebben készülődünk. Megreggelizünk, szendvicseket, teát és kávét csinálunk, meg pakolunk a karácsonyi sütimaradékokból is (főleg beigliből nincs hiány :) ). (A többi napon is így teszünk, idő- és pénztakarékossági okokból is. Mivel így télen amúgyis rövidebbek a nappalok, az időnek mindig szűkében vagyunk; a nagyobb látványosságok közelében pedig sokszor csak amolyan turistalehúzós drága éttermeket lehet találni, ahol még az étel sem túl jó, ilyen helyeken meg kár az időt tölteni és a pénzt költeni.)

Indulás után egy órával már kanyargós szerpentinutakon járunk a hegyek között. Rondához közeledve sokáig nincsen semmilyen település, csak a megtett kilométerekből látom, hogy lassan már meg kell érkeznünk. Aztán egyszercsak felbukkannak a házak a hegyek között, és megörülök, hogy mindjárt ott leszünk, és kiszállhatunk ebben a mindenki által egyöntetűen dicsért városkában, amelynek az igazi különlegessége a fekvése: egy nagy szakadék, az El Tajo szeli ketté, amelynek mindkét oldalán házak sorakoznak a meredek sziklafalak legszélére építve. (Itt a szakadékra néző szálláshelyek képviselnek olyan értéket, mint máshol a tengerparti kilátással bírók.) Persze a kocsiból még nem igazán látszik a szakadék, bárhogy is nyújtogatom a nyakam.

A központba beérve először parkolóhelyet próbálunk találni. Követjük a táblát, ami parkolót jelez, az út végül egy térbe torkollik. Itt hiába nézegetek körül, nem látok semmit, amit parkolóra emlékeztetne, aztán látom, hogy a másik kocsi elindul lefelé egy szűk WC-lejáratszerűségen. :) Követjük őket, és kiderül, hogy ez tulajdonképpen a parkoló bejárata, még ha a kocsi mellett jobbra és balra is csupán 10-10 centi marad a faltól. :)

Letesszük a kocsikat, majd feljövünk a szép kis térre, ami a Plaza del Socorro nevet viseli, és találomra elindulunk a belvárosias utcák között.

Már autóval befelé jövet is jó volt végigjönni a városon, mert kintebb is ilyen óvárosias hangulatú volt minden, mintha csak ilyen házakból állna az egész település.

Pár utcácska után egy szép kilátást ígérő táblát követve rögtön el is jutunk a szakadék széléhez egy teraszosan épített parkba. Tényleg szép a ki- és a lelátás a sziklák közé. Jól látszik innen a Puente Nuevo (Új híd), ami a legtöbb fényképen szerepel.

Lefelé sétálunk a parkban a szakadék mentén,

és a Puente Viejón (Régi híd) átkelve megérkezünk a muszlim óvárosba (La Ciudad).

Régi épületek között megyünk a majdnem néptelen utcákon, közben fel-felismerve a könyvek által leírt nevezetesebb épületeket. Először rögtön a Palacio del Marqués de Salvatierre tűnik fel, amit nem nehéz beazonosítani a kapu felett lévő azték vagy inka nyelvnyújtogatós és ágyékeltakarós szobrokról - a művészeti könyv azt írja, hogy a család a mexikói Salvatierra városából származtatja a nemesi rangját, innen a név és a nem jellemző díszítés.

Ezután rögtön a mór király palotájához érünk (Casa del Rey Moro). Az egyik kapu felett máig is látható a ház régi gazdájának jellegzetes mázas csempékkel (azulejo) kirakott portréja. Bemenni ugyan nem lehet, de - 365 lépcsőfokon - le lehet ereszkedni a La Mina nevű, sziklából fakadó forráshoz, ami a régi időkben a város vízellátását biztosította. Ezt mi most kihagyjuk, mert a másik oldalról úgyis le lehetett látni :), inkább továbbsétálunk és -gyönyörködünk.

Sok nyitva lévő kaput látunk, ezek mögé bekukkantva mindig valamilyen szépséges azulejókkal kirakott kapualj, lépcsőház vagy pad tűnik fel a szintén annyira jellegzetes és gyönyörűséges kovácsoltvas lámpákkal, ablakrácsokkal.

Néhol a kapuk mögött virággal és egyéb díszítésekkel teli hangulatos patiókba lehet benézni vagy akár bemenni is.

Tartunk egy kávé/forró csoki/süti (kinek mi :) ) –szünetet egy kis kávézóban, ahová a tulajdonos nagy hanggal invitál minket befelé. Bár a helyiség majdnem üres, mégis felállít az egyik asztaltól egy öreg mamát, és máshová ülteti át, hogy összetolhasson nekünk két-három asztalt. Hiába mondjuk, hogy nem kell, jó lesz nekünk akármelyik másik asztal is, csak nem hallgat ránk, a mami meg persze morog a bajsza alatt, amin végülis nem csodálkozunk.

A kis közjáték után elsétálunk az Iglesia de Santa María La Mayor (Nagy Szűz Mária-templom) felé. Kívülről elég szokatlan ez a templom, mert az épületen végig erkélysor húzódik, ha nem lenne a torony, akkor lakóháznak vagy hotelnek gondolhatná az ember. A könyv szerint a magasrangúak régen innen nézték az előtte lévő téren zajló játékokat és versenyeket.

Ez a templom is egy korábbi mór nagymecset romjaira épült, amiről a bejáratnál lévő mihrab (Mekka felé tájolt, gazdag díszítésű imafülke) tanúskodik. A jegy mellé mindenki kap egy audioguide-ot és egy térképet is, amelyek alapján részletesen lehet informálódni a belső látnivalókról. Kis csoportunk szétoszlik, mindenki nézelődik.

A templom után folytatjuk a házak közötti bandukolást. Nem hiszem, hogy be lehet telni ezzel az igazi mediterrán hangulattal, ami még a telet is feledteti velünk. (Bár ma már szerencsére nem esik, de azért nagy meleg sincsen – mármint itteni viszonyokhoz képest. Az otthoni időjáráshoz képest maga a kánaán a tíz-tizenvalahány fok. :) ) Ezernyi apró részlet gyönyörködteti a szemet, ablakok, ajtók, erkélyek, kapuk.

Elérünk a Plaza María Auxiliadorára, ami egy olyan tér, ahonnan fantasztikus a kilátás a városra, a szakadék szélére és a körülötte elterülő síkságra. Nézelődés és fotózás után elindulunk a Puente Nuevo felé, hogy azon a hídon át menjünk vissza a szakadék másik oldalára. A hídon persze csak lassan érünk át, mert mindkét oldalon jó sokat nézelődünk lefelé a szakadékba, szemügyre vesszük a két oldalára épült házakat, hoteleket, teraszos éttermeket. Sok helyen jó nagy lámpák vannak felszerelve a szakadék két oldalára, éjszaka kivilágítva biztos nagyon hatásos lehet az összkép.

A túloldalra érve a híres rondai bikaviadal aréna, a Plaza de Toros felé indulunk. Szinte csak pár lépés, és már ott is vagyunk, előtte harcias bikaszobor és egy kis tér, ahol egy rövid ebédszünettel megcsappantjuk szendvicskészleteinket.

Ezután bemegyünk az arénába, ahol a legérdekesebb dolog maga a toszkán oszlopos nézőtérrel körbevett porond, ami sokmindenkit rögtön ugyanarra a bohóckodásra ihlet: bikaviadalt játszani piros kabáttal, de ha nincs, akkor akármilyen színűvel. :)

Kifelé jövet szerencsénk van, a lovardában éppen gyakorlatoztatnak egy pár csodaszép fehér lovat, be lehet menni nézni őket, és érdemes is, mert nagyon látványos, ahogy váltogatják a különböző fajta lépéseket.

Végezetül megnézzük a múzeumot, amelyben a bikaviadal történetét mutatják be, ruhákat, művészeti alkotásokat stb. Ez egyébként az egyik legősibb aréna egész Spanyolországban, ahol a legendás bikaviador Romero-dinasztia alakította ki a bikaviadalok szabályait és a klasszikus, egyszerű rondai iskolát. E dinasztia megalapítója volt az első matador, aki nem lóháton, hanem gyalogosan és csak a vörös kendővel - amit muletának hívnak - állt szemben a bikával, és csak a bika támadását kivárva ölt. (A rondaival szemben a másik bikaviadal-irányzat a sevillai, amelyre az egyszerűséggel szemben inkább a látványosság a jellemző. Ezt írja a művészeti könyv: „Ennek az iskolának a viadorai kevesebbet törődnek bátorságuk bizonyításával, viszont ismerik a drámai fellépés fortélyait, és nagy jelentőséget tulajdonítanak a különleges hatásoknak.”)

A múzeum után még egyszer visszamegyünk az arénába, és megint egy Lorca-versrészlet jut eszembe, az, amelyik egy torreádor halálát idézi fel; így kezdődik és aztán végtelenül ugyanígy ismétlődik: „Délután öt órakor.” (Hagyományosan vasárnap délután öt órakor kezdődik a bikaviadal szertartása.) Életemben most először gondolok arra, hogy talán, talán mégis megnéznék egy bikaviadalt – de nem, inkább mégsem, azt hiszem, hogy nem nekem való lenne, és egyetértek a könyvvel, amikor ezt írja: „… csak az alapvető szabályok, a tradíció ismerői érthetik és értékelhetik igazán, ami vasárnaponként történik az arénában”.

Visszaindulunk a kocsikhoz, de közben még beülünk egy cukrászdába, ahol ahányan vagyunk, annyiféle süteményt veszünk, és végül mindenki megkóstolja mindenkiét. :) Közben rájövünk, hogy eléggé eltelt az idő, úgyhogy szedelőzködnünk kell, ha még a mára betervezett két közeli faluba is el szeretnénk jutni világosban, mert igaz, hogy közel vannak, de kanyargós hegyi szerpentinek visznek odáig.

Először Grazalema felé indulunk el és kb. félóra autózás után egy igazi fehérházas kis andalúz faluban szállunk ki a kocsiból. Élmény itt sétálni, itt is vannak bőven szemet gyönyörködtető apró részletek, a „szokásos”, de megunhatatlan kovácsoltvas erkélyek, virágok a kis utcákban. A háttérben pedig a hegyek csúcsai belevesznek a felhőkbe. A házaktól feljebb nagyon szép kilátás nyílik környékre és kis település házaira.

Nemsokára továbbindulunk a következő faluba. Utunk a hegyek között vezet, már-már kísérteties, ahogy a gomolygó ködben autózunk több, mint 1300 m-es magasságban. A Puerto de los Palomas (Galamb-hágó) 1357 m-t jelző táblájánál kiszállunk körülnézni, itt nem látszik más, csak a hegyes táj, mármint az a része, amit a felhők és a köd látni enged. Továbbindulva hamarosan felbukkan egy völgyben a zaharai víztározó, ami nagyon szép látvány a napsütötte ikercsúcsos hegypárral a hátterében, lefelé ereszkedve végig lehet gyönyörködni benne.

Alig negyedóra alatt megérkezünk Zahara de la Sierra falucskába, ahol a meghökkentően meredek és persze nem túl széles utcákon csak nagyon óvatosan tudunk lefelé kanyarogni az autókkal. De végre meg tudunk állni valahol, és gyalogosan folytatjuk tovább utunkat. A másik faluhoz hasonlóan hangulatos és gyönyörű település, de mégis másak a macskaköves utcák, a narancsfákkal teli főtér egy kis templommal. Fentebbről itt talán még szebb a kilátás a falura, a tóra, a tájra, ráadásul a fejünk felett egy várrom magasodik, ahová idő hiányában nem megyünk már fel, mert elég sokat kellene mászni hozzá.

Inkább lassan visszabandukolunk a kocsikhoz és elindulunk hazafelé. Hamar leszáll a sötét, bár még így is szerencsénk van, hogy itt később sötétedik, mint otthon (kb. 6 órakor kezdődik, fél 7-kor még lehet látni, de este 7-re már teljesen sötét éjszaka lesz). Az út nagy részét mégis sötétben tesszük meg, de ami ennél sokkal rosszabb, hogy óriási ködben. Egész nap nem volt ilyen sűrű köd, mint amilyenben most megyünk, az előttünk lévő autó hátsó lámpáit is alig tudjuk kivenni, pedig szorosan követjük őket. A tempó is lelassul persze ilyen körülmények között. Néhány gyorsabb szakaszon, ahol jobban látni, több autót is beérünk, és kis sor alakul ki, ahol az első diktálja az ütemet, amelyiknek csöppet sem lehet könnyű a vaksötétben szinte tapogatózva haladnia a kiszámíthatatlanul kanyargó úton. (Ilyen körülmények között teljesen ledöbbenek, amikor hátulról hirtelen felbukkan egy kocsi, és kicsit sem lassítva kielőzi az egész sort. Mindezt olyan ködben, ahol kb. egy méteres a látótávolság, tehát egyáltalán nem látni, hogy jön-e szembe valaki vagy sem, meg azt sem, hogy egyáltalán merre kanyarodik az út a következő méter után… )

Végül azért csak megérkezünk a lenti, tengerparti útra, ahonnan már gyorsan hazaérünk. A tegnapi büfés helyen állunk meg megint enni, úgyhogy ma van alkalmunk mindent megkóstolni, amit esetleg tegnap nem sikerült, illetve most már tudjuk, hogy kinek mi az, ami ízlik, tehát biztosra lehet menni a válogatásnál. :) (A választék ugyanaz minden nap, így elég hamar kiismeri magát az ember.) Vacsora után visszamegyünk a szállásra, és a gyönyörű, de fárasztó nap végén igyekszünk viszonylag hamar ágybakerülni, mert másnap újra koránkelés lesz, és ezúttal biztosan oda is megyünk, ahová tervezzük, mert az Alhambrába előrevásárolt jegyünk van.