15. nap:
Gerolimenas, Vathia, Ancient Tainaro, Porto Kagio, Mavrovouni (114 km)


Gerolimenas kis öble a hotel erkélyéről a reggeli nyugalomban:


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Annyira vonzó az öböl, hogy nemsokára le ismegyek egy reggeli úszásra. Ezt a helyet pont erre teremtették. Olyan gyönyörű, ahogy a nap süti a szinte valószerűtlenül átlátszó vizet, órákig el lehetne nézegetni.

Nemsokára jönnek néhányan mások is, leteszik a parton a holmijukat, aztán irány a tenger.


A kis falut egy syrosi kereskedő alapította nem is olyan régen, a XIX. században, mindössze annyival, hogy egy mólót és raktárat hozott létre az áruinak. Ennyiből született meg Gerolimenas, ami azért ma sem egy nyüzsgő település a pár tucat házával.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Most már nem is igazán értem, hogy hogy lehetett az, hogy nem tetszett már elsőre, képek alapján is ez a hely, mikor pedig olyan… nem is tudom, bájosnak azért nem nevezném még így sem, ez a vidék a múltjával és nehézsorsú lakóival nem tud bájos lenni, de mindenképpen egyedi és különleges hangulatú.

Innentől délre már nem lesz több benzinkút, Gerolimenasnál van az utolsó, tehát itt érdemes tankolni továbbindulás előtt. Most már tipikus, hamisítatlan belső Mani-táj következik, a Mani azon belsejében, ahol a régi élet felelevenítéséhez a képzeletnek nincs sok támaszra szüksége: a hegyek kopáran tornyosulnak körénk, a napégette vidéken sehol egy árnyék, s egyre sűrűbben pettyezik az út mentét a toronyházak.

Ha nem lenne a tenger végtelen kékje, akkor talán már-már nyomasztó lenne itt utazni.

De szerencsére van tenger, sőt, kellemesnek tűnő strandok is, pl. Kyparissos környékén, legalábbis azok számára mindenképpen kellemesek, akik jól bírják a napot, viszont rosszul a tömeget. :)

Nem telik bele félóra, amíg Vathiáig ér az ember. Már előtte a hegyoldalban látni itt-ott elszórtan félig leomlott tornyokat, de Vathia, a Mani jelképe, egy komplett, hegytetőre épült, régi, elhagyott, toronyházas falu.

Valamikor a 90’-es évek végén megpróbáltak itt hotelt létrehozni, de nem jártak sikerrel. Nagyjából lakatlan most is, s lakatlan volt rég már akkor is, talán úgy fél évszázaddal ezelőtt, amikor Patrick Leigh Fermor járt erre, az az utazó és író, aki megismertette a világgal a Manit. Hosszan meséli a könyvében, hogy milyen módon látták őket itt vendégül, azzal a vendégszeretettel, amely a távoli, elszigetelt helyeken élők sajátja, hogyan terítettek asztalt nekik itt a legmagasabb vathiai toronyház tetején, húzták fel kötélre kötött kosarakban az ételeket és italokat, és vacsoráztak a csillagos ég alatt…

Talán ugyanezt a romantikát keresik azok, akiknek a száradó ruhái itt lengedeznek egy szárítókötélen a romos házak között, ugyanis a falu azért nem teljesen lakatlan, amint ez a félreérthetetlen jel is mutatja. Persze közelebbről megvizsgálva a dolgot kiderül az is, hogy ez a ház fel van újítva, és földhözragadt képzeletem azt sugallja, hogy nyilván csak nyaralónak használhatják ezt a tornyot itt az üres település közepén.

A felújított ház mellett több helyen látszik nyoma annak, hogy nemrég még laktak itt, az egyik épület belsejében kandalló, otthagyott ágyak és matracok hevernek, egy másikban fürdőszoba van… mint egy elátkozott hely, amelyik minden belakási kísérlet ellenére újra és újra elhagyatottá vált…

Ha lennének itt hajléktalanok, akkor valóságos palotának találhatnák ezeket a házakat. Már ha lennének – de talán nem nehéz elképzelni, hogy a Manin soha nem is voltak koldusok. Ennek a népnek a természetével ez nem fér össze. Pedig nehéz, viszontagságos körülmények közepette éltek a mostoha körülmények között.

Szintén Patrick Leigh Fermor írja le könyvében megdöbbentő találkozását a sógyűjtő asszonnyal és lányával, akik naponta 6 pennyt kerestek a munkájukkal, miközben a kövek között mezítláb gyűjtötték a sót, egész nyáron, a tűző napon hajlongva, szénfeketére égett bőrrel és kifehéredett hajjal, szemöldökkel. És nem volt ez olyan nagyon régen, az ötvenes években… (Arrafelé, ahol a Mani névadó vára állt valaha, Tiganin, a Mezapos-öbölnél.)

Az itteni tornyokon is jól meg lehet figyelni a védelmi célokat szolgáló építészeti elemeket, pl. az ablakok alján a kiugró párkányzatot, ami arra a célra szolgált, hogy elbarikádozhassák magukat, amikor az ellenség tüzet nyitott rájuk.

Vathiától az út még délebbre vezet, a Cape Tainaro irányába, a félsziget déli csücske felé. Útközben Kréta jár az eszemben, s nem véletlenül. Sok hasonlóság van a két nép között. A néhol kietlen, vad tájak. A legendás büszkeség, a függetlenség, a törökök (és mások) elleni hősies küzdelmek… A Görögország többi részétől való viszonylagos elzártság, különállás, a sajátos szokások és kultúra.

De nem csak ezek. A Manin sokaknak krétai gyökereik vannak. Candia (azaz mai nevén Iraklio) ostromakor sokan menekültek ide, s magukkal hozva dialektusukat, szokásaikat, felépítették falvaikat. Sok családnévben ma is felfedezhetők a krétai felmenők. Talán éppen ezért nem véletlen az sem, hogy a szeretett Kréta után annyira hat rám a Mani is…

Az ókori Tainaro a legdélebbi pontja a félszigetnek, ahová még autóval el lehet jutni. Az antik időkben itt egy virágzó település volt – ennek ma már alig van nyoma, akik itt járnak, talán el sem tudják ezt képzelni. Ezen az augusztusi délutánon meglepően nagy a forgalom errefelé, azt hittem, hogy alig lesznek, mert azért ilyen helyeken nem szokott tömeg lenni, de úgy látszik, ez a hely nem csak az antik időkben volt népszerű, hanem ma is az. Olyan, mintha valami kedvelt hétvégi kirándulóhely lenne. A parkolóban autók, körös-körül pedig emberek sétálgatnak, napozgatnak, fürdenek.

Az Asomati névre hallgató kis templomrom valamikor talán egy Poszeidón-templom helye lehetett.

Bent kiderül, hogy ez egy modern kori zarándokhely, ahol az emberek nyilván elmormolják aktuális kívánságaikat, s aztán apró áldozati tárgyakat hagynak ott, úgy mint pl. cigaretta, öngyújtó, toll, rágó, hajgumi, rúzs, aprópénz stb. stb… :) Az „oltárnak” kinevezett kő tele van ilyesmivel, valamelyik olasz látogató pedig a biztonság kedvéért még egy hosszú levelet is írt, s legrögzítette egy kővel. Végül is igaza van, ki tud fejben tartani annyi kívánságot, jobb azt leírni, nehogy elfelejtődjön… :)

A szentély mögött van a pokol bejárata, Hádész kapuja. ;) Ez egy kis barlangocska, vagy inkább csak mélyedés a közelben lévő öböl mellett, s ezt is használják a mai napig is, csakhogy sokkal kevésbé magasztos célra, mint a templomromot… az eldobált papírzsebkendők és az orrfacsaró szag egyértelműen jelzi, hogy a mostani kirándulók milyen szerepet szánnak az alvilág bejáratának…

Innét ki lehet sétálni a Cape Taineróhoz, ahol egy világítótorony áll a görög szárazföld legdéblibb pontján. Valahol útközben az odavezető úton pedig van egy mozaik is.

Porto Kagio lesz a következő állomás - ez már visszafelé, észak felé van. Ez egy picike település egy jól védett öbölben a Mani csücskében. Egy-két taverna, néhány kiadó szoba, és mérsékelt számú nyaraló alkotta kis, családias hangulatú hely.

Egész kellemes, lassan mélyülő, homokos-kavicsos tengerpartja van, s olyan tiszta víze, mint mindenhol a Manin. Nem messze van Lambros Katsonis emlékműve, aki szintén a törökök ellen harcolt. Valahol délnyugati irányban - bár ezt puszta nézelődéssel nem sikerült felfedezni - vagy húsz hellenisztikus sziklasírnak is kell lennie a hegygerincen.

Még egy utolsó pillantás az öbölre, aztán irány észak, ezúttal a félsziget másik odalán, végig a keleti parton.

Erről az oldalról sokkal kevesebb információt lehetett találni, szinte semmit, pedig ez is legalább olyan érdekesnek tűnik, mint a nyugati rész. Errefelé is vannak elhagyott toronyházas falvak, ahol érdemes lehetne körülnézni.

Az út nagyon szép itt is, végig a tengerpart mentén halad, így ha nem a hegyeket és a toronyházas falvakat csodálja az ember, akkor teheti ugyanezt a víz felőli oldalon is.

Skoutariban halványan reménykedem abban, hogy hátha sikerül megszállni annak a két kisháznak az egyikében, amelyeket a neten fedeztem fel, és ahol annyira szeretnék lakni. De mininális az esély, hogy épp ma éjszaka, csúcsidőben, szabad legyen.

A fórumos információk szerint több strand is van Skoutari körül, így fel vagyok arra is készülve, hogy majd elsőre nem jó sikerül megtalálni, de igen, minden gond nélkül jó helyen sikerül lekanyarodni (az első strand felé vivő úton), s egyből meg is találom azt a strandot, és azokat a kis házikókat. Ugyanolyan vonzók, mint a képen voltak, gondolkodás nélkül akármelyikbe, akármennyiért beköltöznék, pedig belülről nem is láthattam. De nem is a kinézetük annyira szép, hanem az elhelyezkedésük. Ott vannak a jó kis homokos strandon, közvetlenül a víz mellett, pár méter csak a tenger – mennyire jó lehet itt ébredni! Sajnos – ahogy sejtettem is – mindkettő foglalt.

Ezek után irány inkább Mavrovouni, ahol tavaly már sikerült eltölteni egy éjszakát.

Persze az augusztusi Mavrovouni nem olyan, mint a júniusi. Tavaly alig lézengett pár ember a parton, most viszont elég sokan vannak (mármint ahhoz képest, amilyen a helyzet akkor volt, de ez a hely azért még így sem elviselhetetlenül zsúfolt), s ez a sok ember nyilván itt is lakik, úgyhogy a szálláskeresés most nehezebbnek ígérkezik, mint akkor. Hamarosan ki is derül, hogy sehol nincsen szabad hely.

Nincs mit tenni, feljebb kell menni a tengerpartról a faluba. Fent is vannak hotelek, apartmanházak, soknak van szép kilátása a másik oldalra, Gythio felé. De itt is csak nemleges válaszokat hallok. Hiába, főszezon van, s péntek este, Athénból áramlanak az emberek víkendezni, úgyhogy ilyen időszakban a foglalás elkerülhetetlennek látszik. Már éppen feladnám, de aztán az utolsó helyen egy kedves nő mondja, hogy nála ugyan nincs szabad szoba, de egy ismerősénél talán van. Felhívja őt, kiderül, hogy van is, s lerajzolja az utat, hogy hogy kell odamenni. Említi azt is, hogy ez kicsit drágább hely lesz.

Egy „lakópark”-szerű helyről van szó, sok-sok házikó sorjázik egymás mellett, mindegyiknek saját, bekerített udvara van, zárható kapuval. Több utca is sorjázik, elsőre zavarbaejtő is a dolog, mert a teljesen egyforma házak között nem lehet benne biztos az ember, hogy visszatalál a sajátjához.

Nincs is semmi baj ezzel a hellyel, csak azzal nem tudok megbarátkozni teljesen, hogy olyan depresszív, betonszürke színűek és dísztelenek a házak, hogy az embernek előbb jut eszébe egy lepukkant lakótelep, mint egy igényes üdülőpark, pedig tényleg az utóbbiról van szó. Vagy át kéne festeni az egészet valami más színűre (még talán egy kék-fehér giccs is jobban mutatna), vagy a máshol megszokott virágokkal lehetne feldobni egy kicsit (igaz, ez nem lenne olcsó mulatság ekkora helyen).

Mutatnak egy szabad házikót, nagyon szép belülről, de az ára valahol 100 € magasságában kezdődik, amit 80 euróra sikerül lealkudni.

A házikó hátsó kertjéből ez a kilátás fogad:

Végül pedig az esti strandoláshoz egy kellemes kis sétával lehet lejutni a partra: