14. nap:
Agios Nikolaos, Diros-barlangok, Limeni, Areopoli (98 km)


Agios Nikolaos annyira bájos, kedves, eredeti, hogy rögtön belopja magát a szívembe. A házhoz közeli vízparton csak egy kis templom van, mellette egy játszótérrel. De milyen jó is lehet a gyerekeknek egy ilyen tengerparti játszótéren hintázni vagy csúszdázni! Nem panaszkodhatnak a panorámára! :)

Persze egy ilyen nyugodt reggelen nincs itt senki, csak egy idős néni kicsit arrébb, aki éppen a tengerbe merészkedik befelé.

A tegnap esti taverna most még zárva van, de bent már serénykedik valaki.

A faluközpontban a halászkikötő reggeli nyüzsgése fogad. Érkeznek visszafelé a kishajók a reggeli halászatból – de olyan is van, aki most indul dolgára.

Még éppen szemügyre vehető a kikötői halaspultra borított zsákmány utója. Sokan nézik érdeklődve, hogy milyen volt a mai fogás. Van itt mindenféle formájú és színű, kisebb és nagyobb hal. A komoly vásárlási szándékkal rendelkezők válogatnak, aztán pár halat belepakolnak a zacskóikba, mások meg csak bámészkodnak. A pult másik oldalán egy kafenio asztalai állnak, az ott ülő férfiak székeiket idefordítva, kávéikat iszogatva mintegy páholyból nézik végig az egész reggeli előadást – gyaníthatóan minden nap ugyanígy.

Az egyik itteni boltban árulnak újságokat és könyveket is, mégpedig egy csomó izgalmas kiadványt a Maniról és Messiniáról, aminek persze nem is tudok ellenállni, naná, hogy muszáj ezt-azt megvennem. :) Később kiderül majd, hogy tényleg érdemes volt , mert nagyon jól bemutatják a környéket. (Csak azt sajnálom egy kicsit, hogy az ember ilyesmit nem tud előre, még otthon megvenni – milyen jó lenne még tervezgetés közben ilyeneket lapozgatni.)

Újra úton: gyönyörű panoráma kíséri végig az embert a tengerpart mentén még akkor is, ha megállja, hogy sehol ne szálljon ki az kocsiból. De úgysem állja meg… :)

Diros az úti cél, ahol a nagy hírnévnek örvendő barlangot szeretném megnézni. A hivatalos neve Vlychada-barlang, de mindenki csak Dirosként emlegeti. Ez a környék felkapott turistalátványossága, így nem meglepő, hogy a környékén hosszú sorokban parkolnak az autók az út mentén. A jegyvétel után a barlang bejáratához még lefelé kell sétálni egy darabot az úton.

Útközben van egy kis múzeum is, amely - mint bent kiderül - nem is a Vlychadáról, hanem egy hozzá csatlakozó másik barlangról szól; és itt még egy belépőjegyet kell venni (az előző elég borsos árú mellé – meglepően drágán mérik a barlangbelépőket, már az út elején a kastriai barlang sem volt olcsó, ez a dirosi meg még drágább, konkrétan 12 €/fő).

A kis múzeum az Alepotrypa-barlangról mesél, amely már az újkőkorszakban is lakott volt. Először Milosról obszidiánt szállító tengerészek fedezték fel maguknak a jó kis pihenőhelyet, ami még ivóvizet is rejtett. Aztán a neolit emberek belakták a helyet: számos kő-, csont- és rézfegyvert és használati tárgyat is találtak a barlangban, valamint állati és emberi csontvázakat is. Az itteni életnek egy hatalmas földrengés vetett végett, ami beomlasztotta a barlangot, és elzárta a bejáratot.

A Vlychada barlangot a mai napig is kutatják. Eddig 14 km hosszan tárták fel. Nagy részében víz van, ami alatt is vannak sztalaktitok és sztalagmitok. Ezek még akkor formálódtak, amikor a tengerszint sokkal alacsonyabban volt, mint manapság. A turisták által látogatható rész 1,5 km, amiből 1,3 km a csónakban megtett szakasz.

A barlang bejáratánál sorban kell állni egy kicsit, de szerencsére nem vészes a dolog, hiába vannak sokan, gyorsan haladunk. Sok csónak van, egymás után töltik meg őket látogatókkal – igazi nagyüzem :P. Mindenki kap egy mentőmellényt, amit fel kell venni, majd lehet is beszállni, a kormányos már indítja is a bárkát, és kezdődhet az álmélkodás…

Mert a barlang gyönyörű. Önmagában is nagyon szép lenne a sok különleges forma, de még a kristálytiszta víz is növeli a hatást, és így az összkép valami bámulatos. Teljesen elvarázsolódom bent, néhol olyan, mintha valami csillogó, mesebeli kastélyban járnánk.

Szerencsénk van, mert pont egy olyan kormányost fogtunk ki, aki valamiért lassabb a többinél. Néhány csónak megelőz minket, de egyáltalán nem bánjuk, mert így több ideig lehetünk bent. :) Így is alig győzzük kapkodni a fejünket – s néha nem csak a látvány miatt, hanem szó szerint is, mert vannak olyan részek, ahol csak pár centin múlik, hogy nem fejelünk le egy-két lelógó képződményt.

De az utolsó pillanatban a kormányos mindig megoldja a dolgot. Boszorkányos ügyességgel lavíroz a néhol nagyon is alacsony mennyezet alatt, vagy a szűk helyeken. Izzad is rendesen, pedig ugye hűvös van, mint a barlangokban általában. De azért megfagyni nem lehet, ami jó, mert a külön e célra bekészített pulóverről megint elfeledkeztem (mint ahogy az út elején a másik barlangnál is...).

Szinte sajnálom, mikor véget ér a csónakázás, és ki kell szállni. Levezetésnek ott van még a rövidke szárazföldi szakasz, aztán már ki is érünk újra a napvilágra. Nem oda érkezünk, ahonnét elindultunk, hanem egész alacsonyan, a tenger mellett bukkanunk fel. A víz színe – a változatosság kedvéért – gyönyörű itt is, a part mentén világoszöld, ami befelé egyszer csak kékre változik. Van strand is, ha valakinek éppen fürdeni támadna kedve benne.

Összesen kb. másfél órás volt a barlangprogram (ebből a bent töltött idő kb. talán félóra lehetett), ami igazán különleges élmény volt, úgyhogy teljesen érthető, hogy ennyien jönnek ide megnézni. Olvastam olyan véleményeket a TripAdvisoron, amelyek szerint régen sokkal jobb volt egy ilyen látogatás, mert pl. volt idegenvezetés (most nincs, a csónakosok némán teszik a dolgukat), ezért annyira már nem is javasolják az embereknek, hogy idejöjjenek. Lehet, hogy régen tényleg jobb volt, nem tudhatom, de az biztos, hogy nekem így is nagyon-nagyon tetszett, és úgy érzem, hogy vétek lett volna kihagyni!

A közeli Limeni öble a haltavernáiról nevezetes.

Egy nagy hegy aljában pár tucat ház övezi a tengert – ennyiből áll Limeni, amely régen a közeli Areopoli kikötője volt. De ez a kis helység nem csak a friss halételei, hanem a hangulata, a kőházai, na meg a gyönyörű, átlátszó, kristálytiszta, türkizzöld vizű strandja miatt is nagyon vonzó. Illetve azt hiszem, hogy strandnak talán túlzás nevezni, ami itt van; inkább úgy fogalmaznék, hogy a tenger szépsége sokakat becsal a vízbe. :)

Ugyanis a víz olyan gyönyörű, amilyennél kívánni sem lehetne szebbet, de tengerpartja gyakorlatilag nincsen, azaz nem nagyon van hová kifeküdni, pláne nem tömegesen. Az út mellől egy lépcső vezet le a vízhez, fordulójában egy akkora tetőt emeltek, amely alatt vagy féltucat-tucat ember tud hűsölni, de ennyi, többet a part adottságai nem tesznek lehetővé.

Ilyenkor, augusztusban persze telt ház van itt is, a ministrand maximális kihasználtsággal üzemel. Akinek máshol nem jutott hely, az útmenti kőkorlátra teríti a törülközőjét, és úgy napozik. Egyrészt kicsit bánom, hogy ennyien vannak, és ilyen kicsi a hely, mert így nincs túl nagy kedvem itt fürdeni; másrészt viszont talán így a legjobb, ahogy van. Ha itt történetesen valami széles tengerpart lenne, ahová még neadj’Isten, napozóágyak is elférnének, akkor ez a hely már rég nem lenne az, ami most...

A szemközti taverna nagyon ígéretesen néz ki a vízbenyúló teraszával.

A bejárattal szemben, a vízhez vezető pár lépcsőfokon hárman is ülnek, és folyamatosan pucolják, tisztítják a halakat. A frissességre biztosan nem lehet panasz!

Nem is emlékszem, hogy lehet-e itt egyáltalán mást kérni, mint halat, valószínűleg nem, de talán nem is lenne érdemes. Persze az első fogás a görög saláta.

Arról, hogy ez milyen milyen hal volt, már fogalmam sincs, csak az biztos, hogy a horiatikivel és friss kenyérrel nagyon-nagyon finom volt.

A hely pedig mindehhez csodálatos, talán elképzelni sem lehet ennél tökéletesebbet egy ebéd környezetéül. A kristálytiszta, különös zöld színű tenger, benne mindenféle kishalakkal, amik a tavernák körül folyton gyülekeznek, körülöttünk a kőházak, és azok a nagy, kopár hegyek, amelyek innentől kezdve állandó kísérőink lesznek.

Ez már itt a belső vagy lakóniai Mani kapuja. A táj innentől majd kopárabb, elhagyatottabb, vadabb lesz, olyan, ahol nem nehéz az embernek beleélnie magát abba a régi, szüntelen harcokkal teli életbe, amely egykoron itt folyt. Beszédes nevekkel emlegették régen ezt a helyet. Kakavoulia – azaz rossz szándék, vagy kakavounia – rossz hegyek…

Az következő város az úton Areopoli. Eredeti szláv nevén Tsimovának hívták, de miután itt tört ki a törökök elleni függetlenségi háború 1821. március 17-én, és folyamatosan, keményen kivették a részüket a harcokból az itteniek, sőt, vezették a harcokat, a győzelem után Arész hadistenről kapta új nevét. „Győzelem vagy halál” - ez volt a jelszava a törökök ellen gyülekező klánoknak, akiket a közös ellenség egymás szövetségesévé kovácsolt. Az ország többi részén ez a jelszó úgy hangzott, hogy „szabadság vagy halál”, de a manióták mindig is függetlennek tartották magukat. A főtéren áll Petrobey Mavromichalis szobra, aki a környék tekintélyes kormányzója volt és a háború legnagyobb alakja. Ő vezette a Mani klánjait fáradhatatlanul, hosszú éveken át a törökök ellen. A vidék legbefolyásosabb családjából származott, s eredetileg Petrosnak hívták. A törökös hangzású bey utótag utal arra, hogy kinevezett bey volt, aki elméletileg a törökök fennhatósága alá tartozott volna, de a gyakorlatban a törökök ellen harcolt – a többi beyjel együtt. Negyvenkilenc családtagját veszítette el a küzdelmek során, de céljától semmi sem tántoríthatta el.

A győzelem után Mavromichalis elvárta volna, hogy politikai hatalmat és elismerést kapjon az új, független görög államtól, de ez nem kövekezett be, sőt, mivel a helyi kultúrával annyira ellenkező újonnan bevezetendő központi irányítás és adózás miatt is tiltakoztak a szabadszellemű, rebellis manióták, Ioannis Kapodistrias, az új ország első számú vezetője végül házi őrizetbe záratta Mavromichalist Nafplionban. Ez lett a veszte, mert Petrobey sikertelen szökési kísérlete után (még azelőtt elfogták, hogy hazaérhetett volna) Mavromichalis bátyja és fia a helyi szokásoknak megfelelően a saját kezükbe vették az igazságszolgáltatást, és egy reggelen a nafplioni templom lépcsőjén lelőtték Kapodistriast…

Fortified settlement, azaz erődített település – ez van kitáblázva a központban, amely ma már csak hangulatos óvárosi séták színhelye.

A város eredeti nevét ma már csak egy felújított tornyú hotel őrzi, amelynek bejárata felett Tsimova rooms feliratú tábla van kifüggesztve.

A külső, elhagyatottabb részeken a vidékre annyira jellemző templomok és lakótornyok várnak minket. Sok másik között az egyik talán legszebb és legérdekesebb templom az Agios Ioannos O Prodromos.

Belsejét egy Pyrgos Dirouból származó helyi művész által a XIX. században festett freskók díszítik, még mindig igen jó állapotban.

A tornyok zömét a Machromivalis-klán építette. A Barelakos-tornyon például jól látszanak azok a jegyek, amelyek a védelmi funkcióra utalnak: a lőrések és a lenti ablaknyílások elé emelt kis kőfal, amely a kintről jövő lövésekkel szemben fedezte a bentlévőket.

Gerolimenasban előzetesen, képek alapján kicsit bizonytalan voltam, mert egyrészt vonzott, másrészt viszont olyan... nem is tudom, elsőre valahogy szakadtnak, szegényesnek, barátságtalannak tűnt, ráadásul aprócska strandja a központban van, a partja pedig nagy kövekkel teli. De mégis motoszkált bennem valami, hogy nekem ezt látnom kell, nem utolsósorban azért, mert többektől, akiknek az ízlése hasonlít az enyémhez, hallottam-olvastam, hogy milyen hangulatos hely. És tényleg! Bár minden pontosan olyan, mint a képeken, a valóság egyáltalán nem barátságtalan, éppen ellenkezőleg! Nagyon is jó lesz itt éjszakázni. Kerül is szoba rögtön a parton lévő hotelben, mégpedig nem is akármilyen, hatalmas erkélyéről a strandra látni, na meg a szemben lévő impozáns hegyre.