13. nap: Ancient Messini, Kardamyli (166 km)

A hotel reggelije nem biztosít különleges gasztronómiai élményt: a büféreggeli enyhénszólva is puritán, mindössze valami kétszersültféle és dzsem – de nem baj, nem is gondoltam, hogy különb lesz, ráadásul máshol másfélszer ennyit kell fizetni, mint itt, és még csak egy ilyen jelképes étkezés sincs az árban.

A mai első program az ókori Messini. A nagy kiterjedésű romvároshoz Mavromatiig kell elautózni, ahol a település központi magjának maradványai a falu alatti hatalmas völgyben láthatók. Koroniból egy órát és húsz perceig tart az út idáig. A kis múzeumban pár pici teremben az ásatáson talált leletek - főként szobormaradványok – vannak kiállítva. A legtöbb dolog az eddig legjobban feltárt Aszklépionból látható, mint pl. az Artemisz Ortia szentélynek ez a szép jón oszlopfője:

A múzeum után mellékút visz le a völgybéli ásatáshoz, amelyről nagyjából mindannak az ellenkezőjét lehet elmondani, mint a Nestor-palotáról: nagy a terület, és sok a kevésbé látványos, illetve még feltáratlan rész. De hangulatos a hegyektől körülölelt táj a fenti falu képével, és sok más helytől eltérően részletes magyarázó táblák vannak mindenhol kitéve, úgyhogy akár könyv nélkül is jól lehet boldogulni. Összességében nagyon jót lehet sétálni a kövek között – csak sok víz kell hozzá. :)

Ez a város majdnem ezer évvel későbbi, mint Nestor palotája, már nem a mükénéi, hanem a hellenisztikus korból, i. e. III. századból való. A bejárattól balra egy hatalmas szökőkút épülete áll, amelyen túl a nagyrészt még feltáratlan agora van, jobbra pedig rögtön a színházhoz érkezünk. Az antikvitás egyik legnagyobb színháza volt, de sajnos nem igazán maradt meg sok belőle.

A szinházon túl egy i. sz. VII. századi bazilika romjai állnak, amelybe természetesen az itteni ókori épületek elemeit is beleépítették.

Az Aszklépiosz-szentélyen belül több különböző rendeltetésű helyiség is található, középen egy, az istennek szentelt dór templom, a nyugati oldalán több más, kisebb szentély, köztük a már említett Artemisz Ortiáé, ahol annak idején az istennőnek egy, a kor híres messzénai szobrásza, Damophon által készített hatalmas márványszobra állt. Az itteniek szemében Aszklépiosz nem gyógyító isten volt, mint Epidavroszban, így ennek a szentélynek sem volt ilyen funkciója, ez politikai és vallási központ szerepét töltötte be.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Az északi oldalon díszkapus lépcső vitt át az agorára, amit a császárkorban szebaszteionná, azaz a császárkultusz épületévé alakítottak át. Most már csak a lépcső van meg belőle. A keleti oldalon egy kis propülaia (kapuépület, azaz bejárat) mellett az egyik talán leglátványosabb rom egy kis színház vagy odeon maradványa.

A területen árválkodik egy magányos oszlop, amelyen nem valami isten vagy istennő szobrának a talapzata; hanem Damophonnak, a szobrásznak állítottak rajta emléket, hálából azért, hogy annyi kultuszszobrot készített. Az istenek és héroszok megformálására specializálódott művész munkái nem csak a Peloponnészoszon voltak keresettek, hanem pl. a Jón-szigeteken és a Kikládokon is.

Az Aszklépiontól keletre mozaikos padlójú római villa maradványai állnak, délre pedig kis sétával a gümnaszion és a stadion maradványaihoz jutunk. Akik úgy érzik, hogy csalódtak Olympiában, azok próbáljanak itt szerencsét – ez nagyobb, jobb állapotú, látványosabb, mint a másik, és csak alig párszáz évvel fiatalabb. :) Ráadásul nagyon szépen gondozzák a területet, én még ilyet régészeti lelőhelyen nem is láttam: locsolják a füvet itt is, meg az Aszklépionnál is. :)

A stadion túlsó felén egy kis templomra hasonlító héróon áll, ezt egy tehetős család a későbbiekben mauzóleumnak használta. Az innenső oldalon látszik még a gümnaszion négyoszlopos bejárata, valamint sok-sok oszlop, amelyek a körös-körül lévő sztoák maradványai. A római korban a stadion innenső oldalát, ahol most a lépcsőzetes sorok látszanak, arénává alakították, és gladiátorok összecsapásának helyszíne volt.

Kb. két és háromnegyed óráig tart mindezt kényelmesen megnézni, és a melegben ez elég tikkasztó, így a legtöbb látogató a falu Ithomi nevű kávézójában- éttermében végzi be a vizitet. Ennek árnyékos teraszáról gyönyörű a panoráma a lenti völgyre

De az igazán elszántaknak még korántsem ér véget a felfedezés a lenti terület bejárásával: a faluból többfelé is mutatnak nyilak, amelyek az Ithomi hegycsúcsán lévő Akropolisz, vagy a falutól kissé távolabb lévő árkádiai kapu felé invitálnak. A kapu a régi városfalba van beépítve, amely majdnem 10 km hosszan veszi körbe a települést. Egy masszív, kör alakú dipülon, azaz kettős kapu, ami védelmi célokat szolgált.

Mavromatitól egy és negyed óráig tart az út a messzénai vagy külső Mani területén lévő Kardamyliba. Az utolsó pár napot a Maninak szentelem, amely különleges hangulatával már sokakat megigézett - a környéken nagy hírnévnek örvendő angol Patrick Leigh Fermortól kezdve, aki hosszú évtizedek óta itt él, és a Maniról írt könyve már klasszikusnak számít, az összes fórumos ismerősig bezárólag. Még soha senkitől nem hallottam, aki itt járt, hogy ne tetszett volna neki ez a vidék – az ellenkezőjét viszont annál inkább, sokan estek miatta örök szerelembe a Peloponnészosszal.

Az első pillantás Kardamylire egy panorámás parkolóból esik. Szó se róla, a kép máris vonzó. Lent a völgyben két kis félsziget nyúlik a vízbe, az egyiken a háztetők piroslanak, a másik oldalában a kis kikötő látszik. Mögötte pedig egy nagyobb öböl - a már sok képen látott strand lesz az.

A part mentén nagyon szép a táj. A fák sötét- és a tenger csodálatos smaragdzöldje olyan hívogató látvány, hogy az embernek egyből csobbanni támadna kedve. Vannak is a kis öbölben néhányan, pedig a part sziklás, köves és pici, szóval nem éppen egy strandparadicsom.

Továbbmenve következik aztán a nagy strand, ennek már jobb a partja, igaz, túl keskeny és köves, de nincsenek olyan sokan, a víz pedig eszméletlen szép, kő- és hullámmentes, kristálytiszta és világoskék (hogy tud ugyanaz a tenger néhány méterrel arrébb ennyire más színekben tündökölni?).

Szállásra majd itt is szükség lesz, így a falu végén, az út mentén egy kellemes hotelbe bemegyek kérdezősködni. Több kis épület van a fák között, nyugodt, csendes helynek néz ki. Számítok rá, hogy nem lesz éppen olcsó, de a 100 €-t még így is sokallom, főleg, hogy egy földszinti, kilátás nélküli szobát mutatnak érte. A berendezés persze szép, de azért ez mégis túlzás.

Old Kardamyliban a régi kőházak többnyire lakatlanok, de azért találni hotellá alakítottat is. Milyen jó lehet egy ilyenben lakni… vannak is kitéve prospektusok, rajtuk egy nagy kő, hogy el ne fújja a szél. Elveszek egyet, de ahogy belenézek, rögtön látom, hogy itt aztán biztos nem fogunk megszállni. Ezek azok a típusú, stílusos és elegáns berendezésű házak, amelyekben a magunkfajta már-már kényelmetlenül érzi magát – bár talán valahogy azért kibírnám, ha a valószínűsíthető áruk miatt nem érezném magam még kényelmetlenebbül. :)

Van itt egy kis múzeummá alakított rész is, ahol megismerkedhetünk egy kicsit közelebbről a Manival és az itt folyt élettel. A fallal körbevett épületcsoport a XVII-XVIII. századból származik, és a Troupakis család tulajdona volt egészen addig, amíg az utolsó családtag fel nem ajánlotta a görög államnak múzeumi célokra. A felújítás után az épületek belsejében kis kiállítást is létesítettek, amely leírásokkal és fotókkal mutatja be, hogy miként folyt itt az élet párszáz évvel ezelőtt.

Vad vidék volt ez. A manióták a spártaiak leszármazottainak tartják magukat. Az ősök közül sokan menekültek ide a XV. században a török elől Mystras környékéről. Az itteni túlélésük pedig a föld és a víz birtoklásától függött - főként a belső Mani kietlen, kopár, száraz vidékein. De nem csak emiatt kényszerültek folyamatos harcokra, hanem a törökök miatt is, akiknek sosem hódoltak be. Akit elkaptak, borzalmas kínhalálra számíthatott. Ilyen körülmények között fejlődött ki ennek a félszigetnek a különös kultúrája.

Családközpontú klánok jöttek létre, amelyek az ittenihez hasonló erődített épületcsoportokban laktak. Fontos elem a máig is sok helyen látható torony, amelyből messzire el lehetett látni, és védekezés esetén az utolsó mentsvár volt. Az itteni Mourtzinos torony legalsó, ablak nélküli szobája börtönként szolgált. A klánok önellátásra rendezkedtek be, ehhez nagyon fontos volt pl. az itt is meglévő saját ciszterna, ami a vizet biztosította számukra. Egyéb eszközök hiányában az igazságszolgáltatást is saját kezükbe vették, amelynek neve aftothikia volt. A klánokon belül a gerondiki, azaz az öregek tanácsa döntött, s ha úgy ítélték meg, hogy sérelem érte a családot, a döntést közölték az ellenséges klánnal, s megkezdődött a sokszor generációkon átívelő bosszúállás-sorozat.

Az itteni épületcsoport mellett áll az ugyancsak XVIII. századi, karcsú harangtornyos, szép kis Agios Spiridon templom is, amelyet szintén a Troupakis família használt. Ma már zárva tartják, úgyhogy csak kívülről lehet megnézni – állítólag belülről már nem is túl attraktív.

A Manin utazva a későbbiekben még sok ilyen lakótornyot, erődített települést fogunk látni. Persze ezek nem eredeti funkciójuk szerint üzemelnek már. Sok köztük az elhagyott. Néhányat hotellá alakítottak, és romantikára vágyó tehetősebb vendégeket fogadnak benne, sok pedig eladó – vevőként valószínűleg szintén pénzes külföldiekre számítanak.

Visszajutva a főútra, a falu végéből jól lehet látni Old Kardamylit, mögötte kisebb hegyekkel, s a háttérben pedig a Tajgetosz vonulataival.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

De nem csak Old Kardamyli hangulatos, a mai falunak is megvan a maga bája. Elég csak a főutcán végigmenni, és hagyni, hogy magával ragadjon a hely varázsa.

A kőházak a falaikra felfuttatott növényekkel, a kacskaringós mintájú kovácsoltvas erkélyek, a virágok, és ahogy a késő délutáni napfény bearanyozza az egész díszletet…

Kardamyli kis kikötője:

A helyi strand:


Szálláskeresésre az eredeti tervekkel ellentétben mégsem annyira szimpatikus Kardamyli, így irány az autó, irány Stoupa! Igaz, hogy a környék legturistásabb üdülőfalva, de legalább biztosan egy csomó hotel, apartman, miegymás lesz ott, szerintem öt perc alatt fellelhető majd valamilyen alkalmas hely.

Nos, az öt percben nem tévedtem, minden másban igen. Öt percet bírtam ugyanis ki ezen a helyen... :) A Kalogria beachet jelző táblánál történő lefordulás után, bent a központban rögtön szembesültem azzal, hogy mit is jelent a a valóságban „legturistásabb üdülőfalu” kifejezés. Embereket – mégpedig nagyon sokat. Ráadásul Stoupa nem valami nagy falu, úgyhogy sok embert – kis helyen. Kocsival eleve rossz ötlet volt bemenni, mert járdák nincsenek, szűk utcák viszont igen, úgyhogy a strandra oda-vissza flangáló gyalogosok között szlalomozva kellett araszolgatni. Nagyjából ahhoz hasonlított a helyzet, mintha a lefkadai Agios Nikitasban lettünk volna, és az ottani sétálóutcán próbáltunk volna autóval evickélni… és a strandon is kb. annyian voltak…

A következő faluba, Agios Nikolaosba egyáltalán nem is terveztem menni, pedig ahogy odaérünk, máris teljesen elbűvöl. Kicsi, nyugodt, csendes, egyszerű. És még szállást is könnyen, gyorsan találni, ráadásul nagyon jót. A tengerpartnál véget ér az út. A víz nem látszik a fáktól, bokroktól, de az utolsó ház éppen valami hotelféleség, érdeklődöm is rögtön, de nincsen szabad szoba. Elirányítanak a mögöttük lévő házba, ahol először nem találok senkit, de aztán segítenek: bekiabálnak a tulajdonosoknak.

Kedves, szimpatikus házaspár jön elő, akik egy gyönyörűséges és nagyon jól felszerelt apartmant mutatnak szép nagy terasszal, amelyik előtt egy sor citromfa áll. Teljesen le vagyok nyűgözve, főleg, mikor csak 50 €-t kérnek érte.

Idefelé jövet láttam, hogy a közeli utcán egy teljesen jelentéktelen külsejű, egyszerű taverna van, mindössze pár asztal az út mellett – ennyi az egész. Kék-fehér kockásterítős idill. Most még üresek az asztalok, de hamarosan minden hely foglalt lesz!