6. nap: Lefkada III.
(Moni Faneromeni, Lefkada város, Karya, Pefkoulia beach) (101 km)


A Moni Faneromeni Lefkada város közelében, egy magaslaton áll, tehát már csak a kilátás miatt is megéri feljönni ide, és gyönyörködni Agios Ioannis,

a lagúna, és a kettőt elválasztó félsziget látványában.

A kolostort a XVII. században alapították, majd két tűzeset után a XIX. században újraépítették. Látogatható a templom és egy kis múzeum, amelyikben nagy vonalakban megismerkedhetünk Lefkada történelmével, művészetével; láthatunk a sziget különböző templomaiból származó ikonokat, régi könyveket, többek között egy XVI-XVII. századi evangéliumot is. A szépen gondozott kertben egy mini állatkert is található.

A Lefkada városi Régészeti Múzeum egy szuszra végignézhető, pici gyűjtemény, amely betekintést ad a sziget múltjába. Sok tárgyat az a német Dörpfeld nevű régész ásott ki, aki nagy tiszteletnek örvend a szigeten (itt is van eltemetve, sírja a Nidrivel szemközti félszigeten, Geni közelében látható), mert az volt a fixa ideája, hogy Homérosz Ithakája valójában nem Ithaka, hanem Lefkada szigete.

A következő napirendi pont a hegyekben lévő Karya falu. Oda tartván útközben egy-egy helyről remek a kilátás a Nidrivel szemben lévő kis szigetecskékre, név szerint – minden bizonnyal – Helonira, Madourira és Spartira.

A faluban egy tábla rögtön a Folklór Múzeum felé irányít, ahonnét egy idős bácsi jön ki, és már terel is befelé.

Theodoros Katopodis az, aki ezt a múzeumot önerőből létrehozta, szívén viselve a lefkadai hagyományokat. A kiállítás a karsaniki hímzés köré szerveződik, amelyet egy félkezű asszony, Maria Stavraka, vagy ahogy hívták, Maria „Koutsochero” (félkezű) talált ki a XIX. században. Tudományát tökélyre fejlesztette, később iskolát is nyitott, ahol a környékbelieket is megtanította a mesterség fortélyaira. A vitrinekben számos szép munka látható. De nem csak a hímzésről, hanem a korabeli falubeli életről, hagyományokról is sok mindent meg lehet itt tudni. Fotók és régi használati tárgyak röpítenek vissza az időben majd két évszázaddal.

A bácsi először leültet, és ad egy görög és angol nyelvű részletes, többoldalas leírást, majd utána körbevisz a tárlaton. Hamar kiderül, hogy az édesanyja Maria fent említett iskolájában tanult, s ezt a múzeumot a saját házában rendezte be, így a személyes érintettség okán még inkább érthető a lelkesedése. Mert az van neki, mégpedig nagy. :) Olyan lendülettel, energiával és szeretettel magyaráz, hogy a csekélyke angoltudása ellenére is könnyű megérteni. Mindent elmutogat, bemutat. A hímzés mikéntjét pl. rajtam. :) Előhoz egy félkész terítőcskét, leültet, a térdeket össze kell zárni, közé szorítani az anyagot, az egyik kezet hátratenni, mintha nekem is csak egy lenne, s mutatja az egy kézzel való hímzés módját. Szerencsére öltögetni azért nem kell, mert így még egy gombfelvarrás is nehezemre esne, nemhogy terítőminták hímzése. :) (Nem mintha két kézzel tudnék hímezni… :))

A kijáratnál kissé üzletiesre fordul a helyzet, mert akkor kell kifizetni a belépőjegyet, amivel nincs is semmi gond, de a bácsi ráadásul úgy ajánlgatja a hímzéseket, amelyeket mostanában – ha jól emlékszem – többek között a nővére is készít, hogy szinte kényelmetlen üres kézzel távozni.

A platánfás főtéren a - meglepő módon - Ta Platania névre hallgató taverna, ahol "souvlaki gyros" a menü, mert a klasszikus gyroshoz nincs elégé nagy forgalom, viszont a souvlakit kis adagokban is el lehet készíteni.

Evés után a templomnál egy kiragasztott plakátot próbálok kibogarászni, ugyanis elvileg a mai napon - augusztus 11-én - lenne az a hagyományos esküvő, amit állítólag minden évben megrendeznek itt Karyában. Gyakorlatilag viszont semmi nyoma ilyesminek.

Egy falubeli séta során sok helyen látszik, hogy nem túl tehetősek laknak. Nemigen mutatkozik senki. Mindenki vagy a főtéren van, vagy pedig otthon sziesztázik, de a száradó ruhák, a házak elé kitett asztalok és székek, a virágok látványa élettel tölti meg a települést.

A falu után az útról szép kilátás van visszafelé a hegyekre és Karyára:

A nyugati oldal többi partszakaszától eltérően Pefkoulia strandjára nem kell több km-es, kanyargós szerpentineken lemenni, ez rögtön a főút mellől nyílik. A színe viszont a többiéhez hasonló, illetve pontosabban a csodálatos kéknek megint egy újabb árnyalata, ami persze napszaktól, időjárástól függően is változik.

Estefelé jár már az idő, így a parkoló félig üres. Először büfék és egy kisebb telepített napernyős rész van, majd egy köves partszakaszon túl kezdődik egy nagyobb, üres rész. Azaz üresnek éppen nem üres, mert itt is strandolnak, sőt laknak is néhányan, a jópár sátor számából ítélve.

Itt olyan finom szemű a kavics, hogy egészen homoknak tűnik - de azért még mindig inkább kavics. :)

Lefelé igyekszik a nap Pefkoulia strandján: