2. nap: Vouraϊkos-szurdok, Kalavryta, Tavak barlangja, Planitero (135 km)

Reggel a vonatra várva az állomásról kényelmesen lehet szemrevételezni az élet folyását: a szemben lévő zöldségesnél bevásárló mamákat, az ajtóban ácsorgó boltosokat, meg a reggeli tereferét folytató férfiakat, akikből itt a peronon álló asztalok mellett is üldögél vagy egy tucat, meg a szemközti Chris and Paul hotel (amit az LP szintén ajánl) alját elfoglaló bárban is ücsörögnek néhányan.

A vonat időben érkezik, és hajszálpontosan menetrend szerint el is indul a Vouraϊkos-szurdokba. Már a leglátványosabb részek előtt is szép a táj, különös alakú hegyek, sziklák között kanyarog az út a völgyben.

De a java még csak ezután következik. A szurdokba érve a völgy összébb szűkül, s néha sziklába vájt alagutakon, hidakon kelünk át, miközben rohanó patak kísér. (Az alábbi két képet Kalavryta található weboldaláról vettem kölcsön, mert a vonatból csak nagyon rossz minőségűeket lehetett készíteni – egyrészt az első alagút után felkapcsolt világítás visszatükröződött az ablakokon, amiket nem lehetett lehúzni; másrészt az előttünk lévő alagutakat stb. maximum a vezető helyéről lehetett volna érdemben lefényképezni.)

A vonat kb. egy óra alatt teszi meg az utat. A görög neve odontotos, amit magyarul fogaskerekűre lehet fordítani. Ezen először csodálkoztam, mert én csak egy sima sínpárt láttam, fogak nem voltak sehol, de később kiderült a turpisság: a két üzemmódú járgány csak néhány, meredekebb szakaszon alakul át fogaskerekűvé, ilyenkor érezhetően csökken is a sebessége.

Nagyjából az út felénél van az egyetlen közbülső állomás, Zahlorou. Aki itt kiszáll, jókat túrázhat, pl. egy meredek ösvényen fel a Moni Megalo Spileóhoz vagy pedig vissza Diakoftóba. Itt halad el a nemzetközi E4-es túraútvonal. A legnagyobb élményt amúgy is gyalogosan végigjárva adhatja a szurdok, ha valakinek elég ideje (és ereje) van hozzá.

A végállomás a hegyek között fekvő Kalavryta, ami rendezettebb, gazdagabb településnek tűnik a lenti Diakoftónál. Ennek oka talán az lehet, amit az útikönyv ír: tehetősebb athéniak töltik itt a hétvégéiket, ill. télen idejárnak síelni, ez hozott magával némi fellendülést. Az emelkedős főutcát itt már néhány turistacsalogató és hétköznapi bolt is szegélyezi.

Később a zöldséges standja késztet még megállásra: a cukkinit itt virágjával együtt árulják, sőt, a szép nagy, kinyílt, sárga virágokat külön is meg lehet venni. Ahogy lefényképezem, egy kedves eladólány rögtön odajön, és elmagyarázza, hogy ők megtöltik és megeszik a virágot is. Na tessék, tisztára úgy érezhetem magam, mint aki először van Görögországban, eddig valahogy még nem futottam össze soha az étlapon töltött cukkinivirággal. Most már nem nyughatok, amíg egyszer meg nem kóstolom. :)

A főutca végénél kezdődik – szombat lévén – a piac. A mindenféle gyümölcsnek, zöldségnek, virágnak és egyéb portékának nehéz ellenállni: a legutolsó helyen, egy teherautó platójáról veszek két fürt szőlőt, ami nyom vagy másfél kilót és mézédes. Fizetés után pedig még egy fürt ráadás az ajándék! :)

A Kalavritai Holokauszt Múzeum a főutca kezdetén:

1943. december 13. az a dátum, amelyet Kalavryta sosem feled. A mártírváros (ahogy a múzeumi szórólap fogalmaz) mindörökké őrzi az emlékét annak az 1436 tizennégy évesnél idősebb férfinak és fiúnak, akiket – megtorlásul az ellenállás miatt - ezen a napon lemészároltak a nácik. A múzeum a régi iskolaépületben van, ahová ugyanakkor a nőket és a gyerekeket zárták be. Később rájuk várt az, hogy eltemessék férjeiket, apáikat. „A háborúnak nincsenek győztesei.” – ez a felirat áll négy nyelven a múzeum kertjében lévő megindító szoborcsoport előtt.

A főutca sarkán lévő cukrászdában az idei első frappé és kadaifi, ami ízre és kinézetre is a talán jobban ismert baklavához hasonlít, csak ennek nem sima tésztalapja van, hanem olyan, mintha sok cérnametéltből lenne összeragasztva. :)

A főtéren a Szűz Mária Mennybemenetele névre hallgató templom áll. Amint azt a rajta lévő táblán is megörökítették, kétszer is felgyújtották, először a törökök 1826-ban, majd másodszor a németek a fent említett 1943. december 13-án. Erre a napra emlékeztet a torony örökké 2 óra 34 percet mutató órája is: ekkor kezdődött a mészárlás. Bent egy aranyszínű, díszes kötésű biblia van kiállítva, amely az alatt lévő felirat szerint az egyetlen tárgy, ami a tűzből megmenekült.

Eredetileg busszal szerettem volna visszamenni Diakoftóba, de kiderül, hogy szombatonként nem jár a busz, így mégis a visszaút is vonattal történik. Mivel még korán van, utána újra irány a hegyek felé - de ezúttal már autóval!

A tengerparton óriási, teljesen kopasz hegyek strázsálnak, elrejtve Diakoftót és az összes víz melletti települést. A hegyvonulat körvonala élesen rajzolódik ki a Korinthoszi-öbök kékje előtt.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Ezeken a hegyeken túl már felbukkan némi zöld növényzet, de igazából majd csak innét tovább, befelé változik a táj. Itt már zöld hegyoldalak, nagy kirándulásokra csábító erdők vannak.

Aztán egyszer csak a fák felett, az út menti sziklafalon felbukkan a Moni Mega Spileo. Ez a monostorépület elég új, a történelme során ezt is több gyújtogatás és tűzvész sújtotta, és az 1943-mas mészárlásnak és rombolásnak szintén áldozatul esett.

Kalavryta közelében, a falu felett, az út elhalad a beszédes nevű Kivégzés Helye mellett, amit a Kapi-domb tetején már messziről látható hatalmas fehér kereszt jelez. Igen, arról a napról van szó, amelynek a lenti múzeumot is szentelték. A kereszt alatt a domboldalon fehér kövekkel van kirakva a szörnyű nap dátuma, lent pedig egy emlékmű is található.

A másik oldalon nagy parkolót létesítettek, most több turistabusz is áll bent. Gimnazista korú gyerekek érkeztek velük, a csoportok éppen fent vannak a keresztnél és az emlékműnél.

Sok kanyarral tűzdelve folytatódik továbbra is az út, és a táj szépsége is változatlan.

Nemsokára a kecske-szakasz következik. Az úton és mellette egy darabig mindenfelé kecskék ülnek-fekszenek-kószálnak, sőt, egyszer egy pásztor elhajt egy egész kecskenyájat is. A háttérben sötétzöld hegyvonulat húzódik, amelynek kopasz teteje majdnem úgy fehérlik, mintha hó lenne. Ettől olyan is az egész táj, mint egy alpesi képeslap mediterrán vidékre alkalmazott változata, csak itt az előtérben nem tehenek legelésznek a harsogó zöld fűben, hanem kecskék kotorásznak a kiégett sárga gazban. :)

Kastria a következő megállóhely. Diakoftótól idáig a rövid megállókat is beleszámítva összesen kb. 1,5 órát tartott az út. Ebben a faluban van a Tavak barlangja (Cave of the lakes). Jól ki van táblázva és a bejárat rögtön az út mellett van, nem lehet eltéveszteni. A jegyvásárlás után egy darabig várni kell, mert egyénileg nem, csak vezetett csoporttal lehet bejutni.

Minden más látogató görög, és az idegenvezetés is görögül zajlik. Angol nyelven egy elég részletes írásos tájékoztatót adnak, ahol fel van sorolva, hogy melyik pontnál mi az érdekes. (Fotózni nem lehetett, így az itt látható képeket a barlang található holnapjáról vettem kölcsön.) A látogatható rész 500 m hosszú (a teljes feltárt 2 km-ből), amit oda-vissza ugyanazon az útvonalon teszünk meg, kényelmes, acélból épített hidakon. Három szinten 13 tó van a barlang belsejében. A prospektus szerint telente, hóolvadáskor vízesésekkel tarkított földalatti folyóvá alakulnak a tavak.

Szép a barlang, megérte a kis kitérőt, de később majd örülni fogok annak, hogy ez volt az első, és nem pedig az utolsó napok egyikén meglátogatott Diros-barlang; mert az azért látványosabb lesz. Hűvös van bent, de éppen kibírható pulóver nélkül is, és az egész látogatás nem tart sokáig, talán ha félóra lehet. Ami biztos, hogy összesen a kinti várakozással együtt egy órába telt ez a barlangvizit.

Innét már csak pár km-t kell továbbmenni Planitero faluig, amelyet a Lonely Planet tippje alapján vettem bele az útitervbe – és mindjárt kiderül, hogy nagyon jól tettem. :) Egy árnyas erdőben, az Aroanios patak mentén vagy féltucat pisztrángétterem és –farm sorakozik. A könyv szerint egyikkel sem lehet befürödni, essen bármelyikre is a választás. Most a Helmos nevűre esett, amely az itteni hegyről kapta a nevét. Az útmenti folyó felett kis fakorlátos hidacska vezet át a fák alatt lévő asztalokhoz:

Nincsenek sokan. Késő délután van, az ebédidő már elmúlt, a vacsoraidő pedig még odébb lesz. Kedves, csak görögül beszélő pincérnő jön felvenni a rendelést. Rendes hely ez, mert még az étlap is csak görög. :) A leírtak szerint elméletileg nem csak pisztráng van, de a párfajta tengeri hal mára már elfogyott, úgyhogy mégis csak a pisztrángra szűkül a választék – ami egyáltalán nem baj, hiszen az idelátogatás egyik oka épp a pisztrángevés.

Nagyon tetszik itt, idilli, hangulatos hely, és a forró napsütés elől jólesik visszavonulni az árnyas fák közé, és hallgatni a patakcsobogást.

Nemsokára érkezik az étel: hal sült krumplival és mellé a nélkülözhetetlen görög saláta. Érdekes, hogy itt a feta sajtot külön kellett kérni hozzá, és külön tányéron is szervírozzák, nem pedig a saláta tetején, ahogy máshol szokták.

Nem tudom, el lehet-e rontani a pisztrángot, szóval lehet, hogy felesleges megjegyezni, hogy isteni finom. :) Főnyeremény ez a hely, megbocsátom érte a Lonely Planetnek a tavalyi mykonosi melléfogást Ano Merában. :P

Diakoftóba visszafelé menet a kecskék ugyanott várnak az út mentén, és a táj lefelé is ugyanolyan szép, sőt az esti fényben egy-egy sziklás hegyoldal még tetszetősebb.

Újból Diakoftóban: a szállás előtti strand nem éppen egy álomstrand, kavicsos-köves, szélfútta és eléggé hullámzik, így ma nem is olyan szép színű a víz, mint tegnap; de rögtön a kapuban van, a keskeny út túloldalán, nincs idegesítő tömeg, csak egy-két víkendező görög család, és különben is, mit számít mindez, mikor végre újra a tengerben lehet az ember? :)