1. nap: Érkezés Diakoftóba (196 km)

A különböző tájakat nem az országhatárok választják el egymástól. Bár kilométerben számítva nem esik messze egymástól a Peloponnészosz és Lefkada szigete, a köztük lévő alig négyórás út alatt mégis mintha egyik világból a másikba csöppennénk.

Amíg valaki nem járt Lefkadán, nem tudhatja, mi az, hogy kék. De ha egyszer eljut oda, és lenéz a meredek sziklafal magasából a tengerre, egyből megérti, hogy mindazok a kékek, amelyeket eddig látott életében, csak valami silány utánzatai lehetnek a valóságosnak. Lefkada tengere maga a kézzelfogható kékség. Az ujjaink között nem a víz, hanem a kék szín folyik át, s benne úszva nem a tenger, hanem a kék szín tömény hűvösét érezzük. A sziget maga pedig sötétzöld, kakukkfű- meg oreganóillatú, és kabócazizegéstől hangos. Minden érzékünket egyszerre bűvöli el, s mi csak kábultan hagyjuk, hogy hasson a varázslat.

Mennyire más a Peloponnészosz. Mennyivel komolyabb, szikárabb, misztikusabb. És mennyire sokszínű; lehetetlen egy jellemzővel megfogni, egy szóval leírni. Hogy is lehetne olyan kifejezést találni, amiben egyaránt ott vannak a Helmos erdői, az olajfaligetek, a Tajgetosz tiszteletet parancsoló vonulatai, a Neda folyó völgye, a régvolt istenek évezredes szentélyei, a mitologikus alakok százai, az apró hegyi falvak, a napégette tájak, a végtelen tengerpart nyugalma és a Mani fenséges komorsága…

Diakoftóig kb. egy és háromnegyed óra az út az athéni repülőtértől. Diakofto egy egyszerű, semmi különös kis tengerparti falu a Korinthoszi-öbölben, a Peloponnészosz északi részén, a mükénéi kultúrát létrehozó akhájokról elnevezett Achaϊában. Azért választottam szálláshelyül, amiért valószínűleg minden más erre tévedő külföldi is: innen indul a Vouraϊkos-szurdokon áthaladó kisvonat.

A főutca egyből a vasútállomáshoz vezet, ahol egy-két elbizonytalanító kanyart kell tenni a sínek után, majd kijutunk az állomásépület másik oldalán a parthoz vezető útra. Szegény kis település első pillantásra nemigen nyűgözhet le senkit, az a fajta hely, ahová leginkább a környékbeliek járhatnak víkendezni kisebb-nagyobb nyaralóikba. Viszont ennek áldásos hatása, hogy nincsenek turistaboltok és külhoniakra szakosodott vendéglátóhelyek, csak egy-két kisebb hotel árulkodik arról, hogy a vonat vonzereje idecsal néhány utazót.

A parton ér az első meglepetés: a tenger színe a vártnál sokkal gyönyörűségesebb kékben játszik. Nem is tudok ellenállni neki, hogy ne szálljak ki rögtön és nézzem meg közelebbről… Pedig hol van még Lefkada az ő kékjeivel? Ha már ennek is ilyen hatása van, ott vajon mit érzek majd?

De talán nekünk, tenger nélküli népeknek, mind ismerős a nagy vizekkel való találkozás első pillanata; az a furcsa elfogódottság, ami sok év után is újra és újra hatalmába keríti az embert a nyaralás első napján, amikor percekig csak áll, és szívja magába a látványt, az illatot, ami számára egyet jelent a szabadság érzésével. Mert azért előnye is van annak, ha az ember csak ilyenkor lát tengert. Számára a végtelen víz örökké az utazás, a gondtalanság, a boldogság szinonimája lesz, álomkék gyönyörűség, s nem társul hozzá a mindennapos kenyérkereset, a viharok, a téli szürkeség, az életveszély képzete. A tenger nem élete része, hanem önfeledt útjainak társa lesz.

Parányi kikötőnél végződik az út, ahol árnyas fák alatt egy taverna asztalai állnak. Ha el bírunk szakadni a tenger látványától, visszafordulva a szárazföld felé a kis településnek hatásos hátteret adó nagy hegyek tornyosulnak.

Tovább a part mentén, a kikötő felőli oldalon, ahol kavicsos strand mentén halad az út:

Majd a szárazföld felé fordulva:

Az első feladat a szálláskeresés, mert a Peloponnészoszon nem foglaltam előre szállást sehol. Kissé talán nehezíti majd a dolgot, hogy az augusztusi főszezon közepén vagyunk, de majd kiderül, hogy ez mit jelent errefelé.

Az első megkérdezett hely a Lonely Planet által is ajánlott Hotel Lemonies a főutcán. 40 €-ért mutatnak is egy egyszerű, kopottas, de amúgy rendben lévő szobát. Ha nem lesz más, akkor jó lesz; de előbb megkérdezek a strandnál is egy házat, ahol kiadó szobát jelez egy tábla. Ez a hely majdnem tele van, annyira, hogy csak egy szuterén apartmant tudnak ajánlani. Ezt két napra 70 €-ért akarja adni a tulajdonos, azaz összesen 10 €-t nyernék rajta a Lemonieshez képest. Gondolkodom csöppet, aztán arra jutok, hogy 20 € különbségért vagyok hajlandó itt maradni, és felajánlom a napi 30 €-s árat, amiben rögtön meg is egyezünk. (A szállás részletes információit, fotókat ld. , az utolsó, "Adatok, információk" c. oldalon.)