10. nap: Hazautazás a Vouliagmeni-tótól (138 km)

Reggelre már teljesen eltűntek a szürke fellegek, újra süt a nap.

A csend, a béke és a nyugalom változatlan.

Lassan közeledik a nyolc óra, úgyhogy odasomfordálunk, ahol a reggelit kezdi előkészíteni az egyik alkalmazott. Ketten vannak egyébként összesen, egy idősebb lengyel férfi és egy fiatal félvér nő, aki kínainak látszik, csak az szokatlan, hogy nagyon magas, és amúgy azt mondta magáról tegnap, hogy svéd. Ők látnak el minden munkát az apartmanok körül. (A tulajdonos, akivel tegnap beszéltünk, most persze nincs is itt.) Mindketten nagyon-nagyon barátságosak és segítőkészek, mindenkihez van egy kedves szavuk, és mindemellett nagyon sokat dolgoznak. Tegnap késő éjszakáig fent lehettek, mert a bárból halk zene szűrődött ki, most pedig már mindketten újra talpon vannak.

A svédasztalos reggeli bennefoglaltatik az apartman árában. Persze ez csak egy kisebb büfé, hiszen a vendégek sincsenek valami sokan, így is biztos sok étel megmarad abból, amit itt látunk kirakva. A szokásos reggeliválaszték van, ami nekem újdonság, az a mézben eltett narancsszeletek és meggy (vagy cseresznye...?). Megkóstolom, ha már van rá lehetőség, finom is, de nem lehet sokat enni belőle, mert nagyon tömény. :)

Reggeli után elbúcsúzunk és útnak indulunk. Egy kicsit magasabbra érve visszanézünk, és látjuk a tavat, mögötte Korinthoszi-öböllel, majd nem sokkal később más szögből is ugyanezt.

A reptér felé megyünk, de útközben még meg szeretnénk nézni az eleusziszi misztériumok helyszínét. Nem megyünk fel az autópályára, hanem a mellette lévő úton autózunk. Ez az út közvetlenül az autópálya mellett megy, csak sokkal jobban kanyarog, így nem lehet annyira haladni rajta. Sokáig tart, amíg elérjük Eleusziszt. Itt szerencsére nemsokára meglátjuk a szokásos barna táblát, ami az ásatás felé irányít. Nincs térképünk (ez a rész sem az athéni, sem a peloponnészoszi térképen nincs rajta), úgyhogy ennyi iránymutatással kell beérnünk. A városban dugó van, alig lehet haladni. Lassan megyünk előre, aztán kezd gyanús lenni, hogy mintha már régen nem láttunk volna barna táblát... vajon még mindig jó helyen járunk? Az út megint szétválik, nem lehet eldönteni, hogy jobbra-e vagy balra. Akár egyértelmű is lehetne, mert mindenki balra tart. Hosszú, tömött sorokban állnak az autók. De biztos, hogy nekünk is arra kell menni? Végül mégis inkább elmegyünk jobbra, arra legalább üres az út...

Ez persze nem volt jó ötlet... ez az út kivisz valami gyorsforgalmi útra, ahol képtelenség megfordulni. A következő kijáratnál lejövünk, és megpróbálunk keresni a másik oldalra visszavivő utat, de vagy nincs, vagy nem találjuk meg. Amikor meglátjuk a reptért jelző táblát, akkor aztán feladjuk Eleusziszt; ha már így esett, menjünk rögtön a reptérre. Már így is egy csomó időt elvesztegettünk a dugóban, ha visszamennénk, akkor újra csak ott araszolnánk, a végén nem is maradna időnk megnézni az ásatást, vagy folyton azon aggódhatnánk közben, hogy lekéssük a repülőt. Most meg még van bőven időnk eltévedni. :P

Persze sikerül is... Pedig semmi egyebet nem teszünk, csak követjük folyton a reptért jelző táblák iránymutatását. Még jó, hogy a belvárosba nem keveredtünk be, gondolom. Hogy ez mennyire naiv és elhamarkodott megállapítás volt, arra akkor jövök rá, mikor nem sokkal később felismerem az Omoniát... Mit keresünk mi itt? Hogy kerültünk ide?? Itt is van dugó rendesen. Néha egy-egy motoros le akarja vinni a visszapillantót, de lassan már kezdem megszokni, gondolom, tudnak vigyázni magukra, én inkább megpróbálok a tájékozódásra koncentrálni. De valahogy megintcsak nem jó irányba mehetünk, mert most már egy jó ideje nem volt Venizelos repteret jelző tábla. Azért csak megyünk tovább, hátha... aztán egyszercsak van reptér tábla, de ezen Markopoulo van, nem pedig Venizelos. Vajon ez most jó nekünk vagy sem? Idáig még nem láttam egyszer sem ezt a nevet, mittudomén...

Mikor meglátok egy Eleuszisz felé mutató táblát, akkor úgy érzem, hogy végem van, és sosem fogunk kijutni ebből a hülye városból... Csak nem jutottunk oda vissza majdnem, ahonnan elindultunk?? Útbaigazítást kérünk, kiderül, hogy a térképen ugyan nem vagyunk rajta, de egy kis korrekcióval még eltalálhatunk reptérre. Amúgy meg a Markopoulo is arra van, amerre a Venizelos. Legalább most már ezt is tudjuk.

Szerencsére az eddigiekhez képest most már simán megy minden, az iránymutatást követően feltalálunk az autópályára, ahol a fizetőkapunál azért a biztonság kedvéért megkérdezzük, hogy a Venizelos felé jó irányba megyünk-e, mert továbbra is mindenhol csak MarkoPoulo van kiírva. A megnyugtató válasz után erről nemsokára mi magunk is meggyőződhetünk, mikor a Vouliagmeni-tótól számított összesen vagy három és fél óra szörnyű autóút után kikecmergünk a kocsiból a reptéren.

Leadjuk az autót, aztán bemegyünk várakozni, azért még van idő. Lehet, hogy mégis belefért volna Eleuszisz...? :P Amikor megszabadulunk a csomagjainktól, mászkálok a boltok között. Nézegetem a görögországi útikönyveket és a térképeket. Egy csomó mindent tudnék venni... úgyis nemsokára kelleni fog... :) Elmosolyodva gondolok arra, hogy nem telik el három hét, és újra itt leszünk a reptéren, akkor nem a hazaindulás miatt szomorkodva, hanem egy belföldi járatnak az indulását várva. :) Nem is bírom ki, hogy ne vegyek egy térképet a Kikládokról. :) Majd kiterítem otthon a szőnyegen, és az indulás napjáig minden nap kerülgetem. :D Valahogy csak túl kell élni ezt a pár napot Görögország nélkül... :) Hiszen most már tudom, hogy nem múló szalmaláng volt a tavaly Krétán fellobbant érzés, ami a következő találkozáskor kimúlik, hanem egy örökké tartó szerelem kezdete, ami a mostani úttal is csak erősödött!