9. nap: Porosz, Korinthoszi-csatorna, Vouliagmeni-tó (143 km)

Korán ébredek, kinyitom a szemem, és a nyitott erkélyajtón át Sferia házait látom a felkelő nap fényében... :)

Reggeli természetesen az erkélyen :), utána pedig elindulunk szigeten a kolostor irányába. A híd után Kanali strandjánál kiszállunk egy kicsit,

majd továbbmegyünk Askeli felé, ahol megint tartunk egy kis szünetet. Most még nincsenek sokan a partokon, egy-két koránkelő nézi csak a nyugodt vizet vagy kortyolgatja a frappéját. Olyan igazi békés, reggeli hangulat van, amit úgy szeretek.

Olyan igazi békés, reggeli hangulat van, amit úgy szeretek.

Az útelágazásnál mégsem a kolostor felé megyünk el, hanem a másik úton, ami az ókori Poszeidón-templom romjaihoz vezet. Nemsokára meg is érkezünk. Rajtunk kívül csak egy erdészféle vágja a bozótot a közelben, amúgy nincs itt senki. A romokból nem maradt meg valami sok, de azért ami igen, azt megnézzük.

Viszont jó a kilátás a szigetnek erre a hátsó, alig lakott részére. Felfedezünk lent egy hívogató strandot is.

Továbbindulunk, és tényleg megtaláljuk a strandhoz vezető utat, ki van táblázva. Lemegyünk, de közelről már annyira nem jó a part. Van itt egy bár, a két itt dolgozó férfi is épp most érkezett, pakolásznak. Rajtuk és rajtunk kívül más nincs itt, a víz is nagyon szép, kristálytiszta, de a part kavicsos-köves, és kicsit szemetes is a nyugágyak körül. :S

Visszamegyünk az útra, amelyikről letértünk, és megyünk rajta tovább. Hamarosan visszajutunk a sziget Sferia felőli oldalára egy kis településre, ahol bemegyünk egy boltba bevásárolni. Utána lemegyünk a partra, és akkor látjuk, hogy ez már majdnem az a partrész, ahol a szállásunk van, szóval szinte hazajutottunk. De most mégsem megyünk még "haza", hanem elindulunk a strandok irányába, amerre tegnap este, csak most nem állunk meg rögtön az elsőnél, Mikro Neoriónál,


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

hanem megyünk tovább, sorba megnézzük Megali Neoriót, a Love Bayt, és végül a Russian Bayt. Kellemes strandnak tűnik mindegyik, a partjuk homokos, némi kaviccsal körítve. Nem süppedős finomhomokos, hanem kemény, sima homokos a talaj. Megali Neoriónál elég keskeny a part, és a kis helyen nyugágyak vannak,

a Love Bay egy nagyon jó kis öbölben lévő, a sok fától teljesen árnyékos strand, de nagyon picike, és itt is túl soknak tűnik a nyugágy a hely nagyságához viszonyítva.

A tegnap esti Mikro Neorio mellett a Russian Bay tetszik talán a legjobban:

Ez a strand az ott lévő haditengerészeti bázis romjáról kapta a nevét, és van vele szemben egy kis sziget is (Daskalio).

Ez egy jó nagy strand, a víz mellett pár napágy bőven elfér rajta.

A strandolás után visszamegyünk a szállásra összepakolni, mert közeleg a dél, amikor ki kell költözni; majd elmegyünk még egyszer a sziget másik felére, hogy most már tényleg megnézzük a kolostort. Az odavezető útról le lehet látni a Monastiri beachre is.

A Moni Zoodohou Pigi előtt az árnyékos fák alatt van egy kis kápolna, egy kút és egy büfé is.

Maga a kolostor nem túl nagy, a belső udvarát és a közepén lévő kis templomot nem tart sokáig megnézni.

Végül visszaautózunk a városba, a kikötőbe, ahol letesszük a kocsit a komp indulási helyénél, megtudakolom, hogy milyen időközönként jár a komp (félóránként), majd sétálni indulunk a fehér házak között. Tetszik itt nagyon, mint ahogy eddig is!

A vízpart:

Szemben Galatas:

Frappézni való hangulatom támad, egyszerűen olyan ez a hely, hogy itt az ember vágyik erre a "szertartásra", hogy a szikrázó napsütésben leüljön egy árnyékos asztal mellé, és lassan kortyolgatva nézze a jövő-menő hajókat, az embereket, a kikötői élet folyását. Kár, hogy nem szeretem a frappét... :) De jut eszembe, végülis a polippal is megbarátkoztam, hátha idén ez is ízlene? Hmmm... :) Itt az ideje, hogy ezen a csodaszigeten, ami annyia megtetszett, újra megkóstoljam a frappét, hátha tavaly óta azt is megszerettem már, csak még nem tudok róla! :)

Nemsokára feltűnik George tavernája a vízitaxik kikötőjénél. Emlékszem rá Mia beszámolójából, itt ettek többször is finomakat, és nagyon kedves volt mindig a nagydarab pincér. Most a pincér ugyan nem olyan nagydarab, de tényleg nagyon kedves. :) Kicsit meghökken, amikor elmesélem neki a frappéra vonatkozó kívánságaimat, úgy látszik, itt nem szokták fagyival kérni, de persze megoldják, nem probléma. Egy tengeri herkentyűs tálat is kérünk görög salátával, meg egy sajt saganakit.

Amíg nem hozzák ki az ételeket, bőven van időm barátkozni a frappéval. :) Jól összekeverve nagyon finom, azt hiszem, megtört a jég - megittam életem első teljes pohárnyi frappéját. :) Utána már nem is érzek éhséget, egészen addig, amíg meg nem látom ezt a hatalmas tál ínycsiklandó tengeri finomságot:

Később lassan visszamegyünk a kompkikötőbe, mert ideje útnak indulni. Megvesszük a jegyet és pár perc várakozás után lehet is beszállni.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Nehéz szívvel intünk búcsút a szigetnek,

és nemsokára már megint a túloldalon vagyunk, Galatasban.

Innen autózunk észak felé, a Korinthoszi-csatorna irányába. Közben megint a tengerpart mellett megyünk végig, és újra látunk szép öblöket, pl. Palea Epidavros környékén:

Galatastól számítva egy óra és húsz perc múlva érkezünk meg Isthmiához. Itt a hídnál a túlsó oldalon állunk meg, és visszasétálunk a hídnak az innenső felére, majd újra vissza a másik oldalra, közben pedig mindkét oldalon nézegetünk lefelé a szédítő mélységbe. Hajó éppen nem jön, így csak a magas falakat és közöttük a hosszú, vékony folyót látjuk, de ez is érdekes. Itt avatták fel idén az új emléktáblát, amelyen a csatorna két magyar tervezőjének, Türr Istvánnak és Gerster Bélának állítanak emléket.

A csatorna után Perachora felé tartunk, ami egy kis falu valahol Loutraki felett. Ha találnánk ott szállást, akkor ott aludnánk. Ha mégsem (aminek komoly esélye van, ez ugyanis nem üdülőfalu), akkor legfeljebb visszajövünk Loutrakiba, ez a város igaz, hogy nem valami szép, meg hát elég nagy város is, amit nem annyira szeretek, viszont tele van hotelekkel és van tengerpartja. Hamar kiderül, hogy Perachorában tényleg nincs egy fia szállás sem, de annyira nem is bánom, mert annyira nem is vonzó falu, mint ahogy azt előzetesen sejtettem. (Igaz, hogy a neten csak egy távoli képet láttam róla, amolyan hegyek-között-fehér-házak típusút, de a képzeletem rögtön egy bájos, virágos hegyi falu képét vetítette elém. A valóság azonban nem ilyen, úgyhogy könnyű szívvel indulunk tovább.)

De mégsem fordulunk vissza rögtön Loutrakiba, mivel időnk még van bőven, ráérünk még a szállással. Titkon abban is reménykedem, hogy hátha a Vouliagmeni-tó körül találunk valami helyet... Sok reményem ugyan nincs, mert a Google Earth-öt pásztázva a tó körül nem nagyon lehetett épületeket látni, és a neten is hiába kerestem, nem találtam semmit. Ez egyébként egy sós vízű tó, azazhogy tengervíz folyik be a hegyek között közrezárt tómederbe. Isthmiától idáig talán kb. harminc-negyven perc lehet az út.

Hamar meglátjuk a nagy, csendes vízfelületet (rögtön úszhatnékom is támad :)), és rögtön itt van egy szálláshelyet hirdető tábla is. El is megyünk végig a tó déli oldalán, amerre a tábla mutatott, és lám, teljesen igaz, hogy körös-körül sehol egy ház, de ezek az apartmanházak mégis itt vannak!

Amikor bemegyek érdeklődni, a tulajdonos rögtön azzal kezdi, hogy vanni ugyan van szállás, de hetven euróba kerül. Látszik a várakozó arckifejezésén, hogy többeket sikerült már elriasztania ezzel a közlésével, és nem is csodálom, az első gondolatom nekem is az, hogy akkor köszönjük szépen... A második viszont ennek a szép, tükörsima, úszásra csábító tónak a közelsége, a körülöttünk lévő csend és szinte kihaltság (alig láttunk embert itt a tó körül idefelé jövet, ha volt is, talán csak egy-kettő) és Loutraki kontrasztja... Egyébként is ez az utolsó nap, még van ennyi pénzünk, és másra úgysem kell már költeni... Hm, hát, csak megnézem azt a szállást... Végül is még utána is mondhatok nemet.

Nagyon erőltetetten dizájnos akar lenni az apartman, ilyen-olyan belsőépítészeti kacifántok, kandalló meg miegymás. Ronda és giccses, a csúcs talán az aranyszínű kandallókészlet, vagy mi a szösz (piszkavas és egyéb tűzben turkálásra szolgáló eszközök szép csillogó műaranysárga kivitelben). Mivel errefelé már biztos nincs más szállás (a sziget csücske előtt vagyunk alig egy-két km-rel, a sziget végében már csak egy ásatás van és a világítótorony), így a kérdés arra egyszerűsödik, hogy vagy ez, vagy Loutraki. Mivel Loutrakihoz semmi kedvem, így végül a borsos ár ellenére itt maradunk.

Ki is fizetem a szobát, és utána rögtön elmegyünk a Heraion felé. Ez egy nagyon szép helyen lévő Héra-szentély (innen is vannak leletek Athénban a múzeumban). A sziget végében, egy kis tengerparti öbölben van, és a képeken olyan vonzó zöldeskék színben játszó víz látszott, hogy annak alapján eldöntöttem, nekem itt fürdenem kell. :) Ókori romok és tenger együtt, mi kell még? :) Hát például napsütés. Az kellene, de alighogy útnak indulunk, mindenfelé csak szürke felhőket látunk, teljesen beborult. :( Igazán nem kell sokat autózni, de mire kiszállunk, már dörög és villámlik is. :( Akik eddig lent voltak az öbölben (meglepően sokan, legalábbis az kb. öt-hat ember soknak számít az errefelé uralkodó általános kihaltsághoz képest), azok most mind jönnek felfelé az autójukhoz. Mire leérünk, csak egy kitartó pár marad rajtunk kívül, ők valahol arrébb a partmenti sziklákon telepedtek le.

Dörög és villámlik, az ég szürke, a szél erősen fúj, a tenger hullámzik. Zeusz úgy látszik, nem akarja, hogy háborgassuk a felesége birodalmát... :) Fürdés az már biztos nem lesz, de legalább megnézzük a romokat. Elolvasom, amit ír a könyv, körbejárjuk a területet, de aztán elkezd szakadni az eső, úgyhogy bemenekülünk egy kis templomba, ami itt van a hegyoldalban. Szerencsére nem esik sokáig, hamarosan már csak csendesen szemerkél, majd kisüt a nap és végül teljesen eláll a zuhé. Ekkor újra előmerészkedünk, körbenézünk még egyszer, majd elindulunk felfelé. Most már akár fürödhetnénk is, de a vihartól felkavarodott vízben egyáltalán nincs kedvem.

Visszamegyünk inkább a tóhoz. Majdnem teljesen körbe kell kerülnünk, hogy visszaérjünk az apartmanhoz, de nem baj, sőt, közben ki is szállunk egy-két helyen körülnézni. Mindkét végén van egy-egy strand, napágyakkal, valami büfészerűséggel, de most sehol nincs egyetlen ember sem.

Akárhol jó lenne fürdeni, de mára már semmi más terv nincsen, úgyhogy az a legkényelmesebb, hogy visszamegyünk egészen a partunkig, ahol a szállásunkhoz tartozik egy hangulatos kis bár, napágyak, asztalok, székek, és majd ott. A talaj kavicsos, a víz elsőre hidegnek tűnik, de utána már nem az. A nap lemenőben, a víz tükörsima, és körös-körül csend honol. Most érzem azt, hogy bőven megérte ezen a helyen maradni.