8. nap: Korinthosz, Epidaurosz, Porosz (178 km)

A ma reggeli készülődés közben kiderül, hogy itt, Loutro Elenisben, sós víz folyik a csapból, úgyhogy az eddigi csapvízivás helyett ásványvizet kell majd vennünk. Ezt meg is tesszük az első állomáson, ahová ma megyünk, ami pedig Akrokorinthosz.

A hatalmas hegyet, aminek a tetejére ez a nagy vár épült, már messziről lehet látni. A fellegvár története hasonlít az eddigiekéhez: az eredeti ókori építményt az idők során rengetegszer toldották-foldották a rómaiak, a bizánciak, a frankok, a velenceiek és a törökök, úgyhogy most a maradványok között bizánci templom és török mecset romja is látható.

A vár legmagasabb pontján volt az az Afrodité-templom, ami Szent Pál haragját is kiváltotta a benne történt szentnek éppen nem nevezhető papnői cselekedetek miatt. :) De hát a korinthosziaknak abban az időben elég hedonista életmódjuk volt...

Mire felérünk erre a legmagasabb pontra, ahol ma már ennek a templomnak a romjai sem igen látszanak, a lenti részek már kezdenek benépesülni turistákkal, a parkolóban néhány busz is áll.

Legjobban talán a Korinthoszi-öböl kékje vonzza a szememet, pedig a másik irányba a hegyek látványa is csodálatos.

Bejárjuk a vár többi részét is, elég nagy terület, úgyhogy eloszlanak az emberek benne; meg a többség nem jön fel mindenhová, csak azokat a lentebbi részeket járják be, ahol a legtöbb rom látható. Kb. két és fél óra itt töltött idő után érünk vissza a kocsihoz.

Lemegyünk az ásatásokhoz, itt a parkoló mellett egy kis külön elkerített helyen áll egy római odeion,

mellette pedig egy sokkal nagyobb bekerített részen a római agóra feltárt nagyobb része és a múzeum. Itt is sok feltáratlan rész van még, és a római kori romok alatt még egy görög agóra is van valamerre. A bejáratnál rögtön az Apollón-templom dór oszlopai vonják magukra a figyelmet,

utána pedig a Glauké-kút hatalmas kőtömbje. Glauké egy királylány volt, aki vesztére magára vonta Médeia, a halhatatlan varázslónő férjének figyelmét, aki elhagyta miatta Médeiát. Az elhagyott feleség bosszúból méreggel átitatott inget küldött az új asszonynak ajándékba, ami aztán olyan égető kínokat okozott a viselőjének, hogy ebbe a forrásba ugrott miatta.

Az agóra többi részén más egyebek mellett templomok, üzletsorok és bazilikák romjai láthatóak.

Itt van az a bémának nevezett emelvény is, amelyről Szent Pál megvédte a keresztény hitet.

A háttérben az innen megközelíthetetlennek tűnő Akrokorinthosz.

Utoljára a múzeumba megyünk be, ahol a legjobban a színházban talált Héraklész munkáit ábrázoló domborművek meg a mozaikok tetszenek, pl. az, amelyiknek a közepén egy Dionüszosz-fej van.

De van más ismerős dolog is, pl. az a szarkofág, amin a nemeai Opheltészt éppen szorongatja a kígyó.

Talán másfél óra nézelődés után indulunk tovább Epidaurosz felé. Ez nem megy olyan simán, mint ahogy szeretném, mert nem rögtön a tengerpart, hanem Solomos felé indulunk el, és utána nehéz korrigálni. Vagyis tulajdonképpen nem nehéz, mert a végén majd kiderül, hogy szerencsére mindig a jó utat választottuk, de közben sokszor nem tudjuk, hogy hol vagyunk éppen és miért pont ott.

Athikiáig minden stimmel, de utána az összes út folyton Agios Ioannis felé akar minket küldeni, de látszik a térképen, hogy az fent van a hegyekben, úgyhogy arra biztos, hogy nem kell menni. Így azt a taktikát választjuk, hogy mindig a másik irányba megyünk, bármi is legyen az.

Rito felé kellene mennünk, a térkép szerint ugyanis az van jó irányban, de Ritót nem jeleznek a táblák. Aztán egyszercsak mégis meglátunk egy Rito feliratot. Na végre, legalább tudjuk, hogy jó irányba megyünk. Ez a magabiztosság nem tart aztán sokáig, mert az út egy erdőbe visz. Ez még nem is lenne baj, mert jól járható a földút, de folyton elágazik, és egyetlen elágazásban sincs kitéve tábla, hogy vajon merre tovább Rito felé. Szerencsére vagy mindig jól választottunk, vagy pedig végül az összes út Ritóba vezet, mert egyszercsak megérkezünk. :)

Csak kis célokat tűzünk ki magunk elé: a következő település a térkép szerint Sofiko. Persze először valami teljesen más nevű helyre érkezünk meg. Ez rögtön elbizonytalanít, de egy helybélitől érdeklődve kiderül, hogy nem tévedtünk el, csak a falu nincs rajta a térképen, úgyhogy megnyugodva megyünk tovább, és nemsokára tényleg elérjük Sofikót. Innen már bonyodalmak nélkül eltalálunk Epidauroszhoz, ami így összesen majdnem két óra hosszat tart.

Itt először a kis múzeumot nézzük meg, aztán átsétálunk Aszklépiosz birodalmába, az ókori romterülethez. A könyv segítségével viszonylag könnyű megtalálni, hogy mi minek a romja, de ki is van táblázva, így anélkül is lehet boldogulni.

Érdekes látni, hogyan építik újra a romokat úgy, ahogy annak idején kinézhették. Az új, fehér színű részek közé beépített eredeti szürkés darabok csak itt-ott bukkannak fel. Ez történik pl. a tholosszal is, ami egy érdekes köralakú építmény, amiről egyébként senki nem tudja, hogy mi célt is szolgált.

A végére hagyjuk a híres színházat. Nyári estéken még előadásokat is tartanak itt, de csak júliusan és augusztusban.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Nincsenek turistacsoportok, sóhajtozó meg pénzt leejtő idegenvezetők, ahogy azt különböző leírásokban olvastam, úgyhogy az ilyen akusztikát tesztelő mutatványokból most kimaradunk. Akik lent beszélgetnek, azokat nem hallani a legfelső sorból (illetve hallani, hogy beszélnek, csak azt nem, hogy mit mondanak - nem tudom, hogy ez jó eredménynek számít-e).

A könyv említ egy Afrodité-templomot és egy Apollón-szentélyt valami domboldalon és dombtetőn, ahová a színház bal oldala mellől induló ösvény vezet. Ha a könyv nem lenne, akkor nem is tudnák meg soha, hogy van itt még valami, mert egyik táblán vagy térképen sem tesznek rá még csak egy halvány utalást sem. Azért felmegyünk a színház bal oldalán a lépcsőkön az ösvényt keresve. Indul is talán valamilyen utacska a színház háta mögött, de inkább egy erdei ösvényre hasonlít, semmint a könyv által írt „néhol kövezett” útra. Mivel fogalmunk sincs, hogy milyen messze lehet az a dombtető, mert innen semmi sem látszik, végül úgy döntünk, hogy bármi is legyen ott, ezt most kihagyjuk, és két óra elteltével újra autóba ülünk, ezúttal Poros szigete felé tartva.

Alig egy óra múlva érkezünk meg Galatasba, ami a szigettel szemben lévő szárazföldi település. Rögtön a kikötőhöz hajtunk, ahol éppen bent áll egy komp, látszólag arra várva, hogy odaguruljunk, de az azért gyanús, hogy teljesen üres, úgyhogy inkább megállunk előtte, és előbb körülnézünk. Még szerencse, mert itt a parton kell megvenni a jegyet egy bódéban, és ott mondják azt is, hogy nem is biztos, hogy ez a komp fog menni, úgyhogy egyelőre álljunk félre. Félreállunk pár percre, de aztán kiderül, hogy mégiscsak ez a komp megy majd, és intenek, hogy lehet felmenni.

Nagyon közel van a sziget, már innen jól látni a hangulatos porosi házakat. Sok kékablakos, pirostetős, fehér házból áll a kikötő, nagyon szép már innen a túlpartól is, alig várom, hogy átérjünk. Indulás után pár perccel ez meg is történik, a komp épp hogy csak megfordul, és már lehet is legurulni.

Már a vízről néztem a kikötőben a házakat, sok hotel és domatia felirat van, sőt, utazási iroda is, aminek az ablakában ki van ragasztva valószínűleg a sziget összes szállásajánlata, de ha nem is az összes, akkor is nagyon sok. Ha valakinek nincs kedve magának keresni, vagy nincs autója, akkor az iroda segítségével biztosan könnyen boldogulhat.

Végighajtunk először lassan a kikötőben, de nem állunk meg sehol. Itt megint Miáék nyomdokaiban fogunk járni :), a beszámolóból ugyanis tudom, hogy a másik szigeten jobb (és úgy sejtem, olcsóbb) szálláslehetőségek is vannak. Merthogy Porosz két szigetből áll; aki hajókirándulás alkalmával jön el ide, az többnyire az első szigeten, Sferián tesz egy sétát a kikötőben, de így kocsival gyorsan át lehet jutni a másik szigetre, Kalavriára is. Egyik sziget sem nagy; Sferia majdhogynem csak a sűrűn beépített fehérházas kikötőből áll. Kalavria ennél azért némileg nagyobb, de kevésbé beépített, tulajdonképpen csak a Sferia felé néző partjain sorakoznak házak, amelyekből nagyon sok a hotel és az apartman.

Ahogy átérünk Kalavriára a kis hídon, először jobbra indulunk el a parton, Askeli felé. Elmegyünk egészen a kolostorig, és végül csak onnan indulunk vissza.

Átmegyünk a híd másik oldalára, és ezútta ott megyünk végig a parton szállás után kutatva. Egy szimpatikus helyen bemegyek a hotel előtt lévő tavernába érdeklődni. A pincér készségesen elindul megmutatni a szobát, közben veszem észre, ami eddig fel sem tűnt, hogy nahát, éppen a White Cat-be sikerült betévedni, amiről Mia azt írta, hogy nem is nagyon olcsó, ráadásul az étel sem volt valami jó, csak a kilátás az, ami miatt megéri. Tehát ha itt is laknánk, enni inkább máshol fogunk.

A szoba elég pici, három ágy van benne, ami gyakorlatilag elfoglalja az egész teret. A pincér mondja is rögtön, hogy a bentlévő harmadik ágyat rögtön kiviszik, ha kérjük a szobát, így több hely lesz. Az ár hallatán viszont megörülök: csak harminc euró! De a kilátás valahogy mégsem a megálmodott, mert belelóg egy villanypózna, és mivel a part tele van kiadó szobákkal, ez a nem túl komoly indok is elég ahhoz, hogy inkább egy kicsivel tovább akarjak keresni. :)

Alig megyünk arrébb vagy öt-tíz házzal, amikor beszól az ablakon egy görög, hogy szállást keresünk-e. Nem tagadom le, erre ő mondja, hogy tud egy nagyon jót, és közben már oda is hívja a tulajdonost, akinek - mint kiderül - éppen a háza előtt állunk. Felmegyünk, és egy emeleti apartmant mutat, ahol van külön konyha, szoba és persze fürdőszoba, meg még egy jó nagy előszoba is. Nagyon tetszik az egész, tökéletes így, ahogy van. A kilátás pedig leírhatatlanul gyönyörű - nem lóg bele semmi. :P (Később veszem észre, hogy az ablak előtti fának az ágait az erkélyek elől levagdosták, így biztosítva, hogy a remek panoráma megmaradjon.) Harmincöt euróba kerül, amire boldogan rábólintok.

Felhurcolkodunk, közben kinyitom az erkélyajtót, és csak nézek kifelé, előttem a tenger, a hajók és a kikötő házai, ahogy megfesti őket az esti nap fénye.

Vacsora előtt még elmegyünk egyet strandolni. Autóba ülünk, és talán egy perc sem telik el, és máris egy kis strand mellett parkolunk: Mikro Neorio a neve. Erről megint eszembe jut Mia, hiszen ők is itt voltak, emlékszem, amit a porosi házak látványáról és a hajók jövés-menéséről írt. Minden ugyanúgy van, mint akkor lehetett, a lemenő nap fényében jól látszik innét a kikötő.

Vacsorázni a mellettünk lévő hotel tavernájába ülünk be, ahol éppen van is egy víz melletti szabad asztal. Kleftikót (báránysült), souvlakit és briamot eszünk. Ez utóbbi egy sült zöldségekből álló étel. A rendelés után először fűszernövényes olívaolajjal átitatott pirítóst hoznak ki. Itt szerencsére a bor sem olyan rossz, mint Elafonissoson volt, hanem egy kellemes, könnyű kis nyáresti nedű. Ezt a sok mindent egyébként nem is tudjuk megenni, úgyhogy a végén az ajándék dinnyét már nem is kérjük.

Este az erkélyről még nézegetem egy kicsit a szép kilátást; sőt, Szerencsére még lefekvéskor sem kell megválni a látványtól, ugyanis az erkély az ágy végében van, úgyhogy a nyitott ajtón keresztül még az ágyból is lehet nézni a kilátást. ;)