6. nap: Monemvassia, Kosmas, Moni Elonis, Kiveri (226 km)

Az elafonissosi reggel leírhatatlanul gyönyörű. Amúgyis imádom a tengerparti reggeleket, amikor a víz még tükörsima, és néhány koránkelőn kívül életnek alig van nyoma, de itt olyan hangulata van, amitől a legtökéletesebb reggelek egyike ez a mai. Ha hajnalban ébredtem volna, biztosan még egy csodálatos napfelkeltét is láthattam volna, mert a nap pontosan szemben kúszik fel az égre. Folyamatosan az erkélyen lógok, közben megreggelizzük a tegnap az út mentén egy nénitől vett mézédes narancsokat. Én itthon nem szeretem a narancsot, mert túl savanyúnak találom, nem is nagyon szoktam enni, de ennek olyan meglepően édes íze van, amilyet talán még sohasem kóstoltam.

A kikötőben minden csendes, békés, mozdulatlan, csak egy-két kishajóban motoznak a koránkelő halászok, lassan indulnak kifelé a vízre. A mellettünk lévő taverna kinthagyott székeire összegyűlik pár férfi és feketébe öltözött idős néni, nemsokára kiderül, hogy a mindjárt induló kishajó mai első utasai lesznek, ami átviszi őket a túlpartra. Figyelem a kompot is, hogy mikor fog elindulni, remélem, mire mi szeretnénk majd menni, már az is járni fog; egyelőre bent áll a helyén mozdulatlanul.

Mikor összepakoltunk, lemegyek sétálni egy kicsit búcsúzásképpen. Átmegyek a kis szigetre, ahol az éjszakai szél már lecsendesült. Szép látvány innen a fehérházas, kékablakos, nyugodt reggeli kikötő a kristálytisztán fodrozódó víz partjáról. Nemcsak én csodálom a béke szigetét, a hídnak támaszkodva egy görög férfi fürdőzik ráérősen a reggeli napfényben. Kicsit irigylem is, hogy ő itt maradhat, nem akarja elérni a következő kompot (mert időközben elindult első járat már jön is visszafelé a túlpartról), és tovább élvezheti ezt a csodálatos szigeti reggelt, de aztán arra gondolok, hogy mennyi mindent fogunk látni még ma, és hogy mennyit adott nekem ez a reggel már így is, és továbbindulunk.

A kompon ugyanúgy zajlik minden, mint idefelé. Miután utoljára búcsút intünk a kis szigeten álló templomnak, már ott is vagyunk a túloldalon, Vinglafia homokos partjánál, ahol egy földnyelv nyúlik a vízbe. Innen már csak pár méter a kikötésig, és utána elindulunk Monemvassia felé.

Egy óra és öt perc telik el, mire megérkezünk, már messzebbről látjuk a nagy hegyet kiemelkedni a vízből.

Átautózunk a hídon egészen be a sziget hátsó felén lévő kapuig, ahonnan már csak gyalogosan lehet továbbmenni. A kapu előtt felmálházott szamarakra pakolnak éppen különféle árukat, nyilván egy benti boltba viszik őket.

Leparkolunk az út mentén (mindenki egy sorban áll végig a bevezető út mellett, itt más parkolóhely nincsen) és elindulunk befelé. A kapu túloldalára érve rögtön egy bájos, lépten-nyomon színes virágokkal tarkított, szűkutcás sétálni való labirintus fogad minket. A turistacsalogató kis utcákban boltok, kávézók és hotelek vannak.

Monemvassia hasonlít Mistras-ra, és ez nem véletlen: a hegytetőn lévő – mára ugyancsak romokban álló – erődöt a XIII. században ugyanaz a frank fejedelem építtette itt is, és hasonló módon épült fel a bizánci virágkorszakban az alsóváros is. De amíg Mistras-ban jóformán csak a régi templomok láthatóak, itt a most is folyó építkezések és felújítások folytán a régi romokat ma is használt házak veszik körül. A romos korabeli épületmaradványok meg vannak számozva, és mindegyiknél van egy tájékoztató tábla (csak nem mindegyik olvasható már). A főtéren van egy térkép a településről, ahol többek között ezek a beszámozott emlékek is fel vannak tüntetve. A későbbi török és velencei hódítások nyomait is megtaláljuk, amikor a bizánciak mellett velencei templomra és török mecsetre bukkanunk.

Mivel még elég korán értünk ide, egyelőre az egymással beszélgető bolti árusokon kívül mással nem nagyon találkozunk. A főtéren megnézzük a templomot és a vele szemben lévő kis régészeti kiállítást. Utána továbbsétálunk, de most már a felfelé menő utcákat választjuk, hogy még a nagy hőség előtt felérjünk a hegytetőre. Minél feljebb érünk, a kilátás annál gyönyörűbb. Az alattunk lévő háztetők képéhez a tenger mélykékje szolgál háttérül.

Néhol igen óvatosan kell lépkedni a nyaktörő bizánci út csúszós, gömbölyű kövein. Most már nem a házak között járunk, hanem a várfalakon és a kapun belül. Fentebb először az Hagia Sofia templomnál állunk meg, kívül és belül is érdemes megnézni. Ez az egyetlen építmény a vár területén, ami nem csak rom. Innen vezet lefelé egy ösvény egy hegyfokra, elmegyek rajta egy darabig, közben sikerül belegabalyodnom egy pókhálóba, nem valami kellemes érzés.

Később, ahogy megyünk felfelé, az ösvényen többször is keresztezi az utat egy-egy ilyen óriási pókháló, némelyiknek a közepén ott ül a hozzátartozó nagy pók is.

A hegy legtetejére felérve szintén néhány rom fogad minket,

a szárazföld felé nézve pedig csodálatos panoráma a pont szemben lévő Gefyra településre.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Lefelé egy másik ösvényen megyünk (újabb pókhálógyűjtési lehetőség… :) ), így megint más romok mellett haladunk el (ciszterna, török mauzóleum, stb.).

Visszaérve az alsóvárosba tetőzik a tikkasztó hőség. Bandukolunk a kis utcák útvesztőjében, bejárjuk azokat a részeket, amik reggel kimaradtak. Végigmegyünk a külső falon is, ami majdnem egészen a kapuig vezet el, de itt nem lehet kimenni, vissza kell fordulni. Visszamegyünk a főtérre, és végül négy itt töltött óra után indulunk vissza az autóhoz.

Néhány megállóval megszakított hosszabb út áll előttünk, amíg a mai tervezett szálláshelyünk közelébe érünk. Az első igazi pihenőt egy hegyi faluban, Kosmasban szeretném tartani, amire a Google Earth-öt böngészve bukkantam rá, és rögtön beleszerettem az árnyas fás főterébe. Nem tervezünk itt semmi különös programot, még csak egy sétát sem, csak beülni valahová ezen a pihenésre teremtett helyen, és ráérősen ebédelni ill. már majd inkább vacsorázni egyet. De addig még többször is megállunk, bevásárolni egy nagyobb szupermarketnél, majd később pedig egy útszéli gyümölcsárus néninél és bácsinál, ahol mézédes sárgadinnyét, meg - a néni rábeszélésére - fügét is veszünk. Először kicsit gyanakodva nézegetjük, hogy mi az, mert eddig csak szárított formában ismertük, így elsőre nem is tudjuk, hogy tényleg az-e, bár a néni mondogatja, hogy sziko, sziko, de hát azt mi ugye nem értjük... :) Később, amikor megkóstoljuk, az első pár szem finom és édes, de aztán a következők már nem annyira, a belsejük száraz.

A megállások nélkül talán kb. egy órát és negyven percet tölthetünk az autóban, mire megérkezünk a várva várt Kosmas főterére, ami pont ugyanolyan, mint amilyen a képeken volt. Hatalmas ősfák árnyéka hívogat a nyári melegben, sok-sok asztal és szék áll a téren - ember pedig alig.

A tér legszélén álló kis háznál ülünk le, ami elé kb. hat-hét asztal van kipakolva. A többi helyen vagy húsz-harminc asztal is van, és némileg elegánsabban néznek ki, itt csak egyszerű műanyag székek és nejlonnal letakart abrosz várja a vendégeket. Tömeg itt sincs, rajtunk kívül egy sokgyerekes görög család eszik összetolt asztaloknál. Az étlapot kinyitva kellemes meglepetés, hogy itt minden olcsóbb, mint az eddigi helyeken, ráadásul olyan fogások is vannak, mint pl. a kecskeleves és a báránysült.

A tér közepén egy templom van, de alig látszik ki a nagy fák lombkoronájából. A hátsó falán három oroszlánfejet formázó kútból folyik jéghideg víz.

Ha csak megállás nélkül át akartunk volna hajtani a falun, valószínűleg az első pár pillanatban zavarba jöttem volna, mert a főút, amin idáig jöttünk, minden átmenet nélkül a térbe torkollik, és az ember hirtelen azt hiszi, hogy eltévesztette az utat és valami sétálóutcába vagy gyalogosövezetbe csöppent. De aztán észreveszi, hogy a fák törzsénél a lombok alatt a szokásos kék táblák jelzik, hogy melyik faluba merre tovább, és a túloldalon valóban újrakezdődik az út, mintha mi sem történt volna. :)

Pár órája Monemvassiában még tikkadtunk a hőségben, de most itt a hegyekben az árnyas fák alatt, ahogy fúj az enyhe szél, egyszercsak fázni kezdek, úgyhogy elhozom a kocsiból a kardigánomat. Azt hiszem, hogy itt még akkor is kellemes lehet az idő, amikor a napon negyvenfokos meleg van.

Lassan elindulunk a hegyi szerpentineken tovább, a tengerpart felé. De mielőtt a tengerhez érnénk, még van egy megállónk a Moni Elonisnál. Van egy nagyon szép helikopterről készült videosorozat a youtube-on Görögországról, amelyből az látható mostani kedvenc peloponnészoszi részemben is szerepel ez a sziklafalra épített kolostor. (Az indulás előtti hetekben vagy ötvenszer megnéztem ezt a videót... ;) )

Nekünk ugyan nincs helikopterünk, de szerencsére kényelmes autóút is vezet fel a bejárathoz, ami kb. Kosmas után húszpercnyi autózásra tábla is jelez az út mentén. Ez egy rendes, működő kolostor, nem turistalátványosság, nem is túl szép vagy patinás épület, de látogatható. Nincs belépőjegy sem, egyszerűen csak besétálunk. A kapu után lépcsősor vezet lefelé a sziklafal mentén. A korlátján kis harang áll, kereszttel a tetején.

Talán meg kellene kongatni, hogy megérkeztünk? :) Inkább tovább lépdelünk lefelé, amíg meglátjuk az épületeket egy kis udvar körül.

A szerzetesek nem mutatkoznak, csak egy feketébe öltözött idősebb nő locsolja a virágokat. Bemegyünk a sziklafal alá épült kis templomba, ahol egy újabb fekete kendős néni őrködik.

Kifelé menet belépődíj gyanánt dobunk némi aprót a perselybe. Megcsodáljuk a körülöttünk lévő hegyekre nyíló kilátást, az út, amin majd tovább fogunk menni, messze lent kanyarog a völgyben.

Lépcsőzünk még egy kicsit a kolostor területén, de más érdekes látnivaló nincsen, úgyhogy hamar visszamegyünk a kocsihoz. Továbbindulva még egy darabig megyünk a szerpentinen, mire visszanézve láthatóvá válik a sziklafalon álló kolostor. Innen látva azt hinné az ember, hogy gyalog sem közelíthető meg, nemhogy autóval.

Leonidiónál ér ki az út a tengerparthoz és innen most már végig a víz mellett fut észak felé. Szeretem az ilyen utakat, mert közben lehet nézni a kisebb-nagyobb öblöket, strandokat. A legtöbb nagyon hívogató, pl. az, amelyiket a térkép alapján a Sabatikis beachnek azonosítok be.

Néha muszáj megállni, és egy kicsit kiszállni gyönyörködni az út széléről elénktáruló látványban. Az a jó, hogy sok ilyen helyen, ahonnan szép a kilátás, van is kiálló az autónak. Igaz, hogy néha viszont, pl. egy-egy kanyarban, ahol mégsincs kiálló, csak egy-két pillantást tudunk vetni az alattunk elsuhanó falvakra.

A kolostortól kb. másfél óra múlva, már jócskán este érünk Kiveribe. Ez szintén egy olyan falu, amit a Google Earth-ön néztem ki. Olyan tengerparti szálláshelyet akartam, ami közel van Argoszhoz, de nem olyan nagy város, hanem egy kisebb falu. Kiveri ilyen kedves falunak tűnt, kis halászkikötővel és nagy köves stranddal.

A kikötő és a strand tényleg szép, nagy gond azonban, hogy úgy tűnik, itt nemigen vannak szállások. A turisták által nem annyira látogatott helyeknek is megvan a maga hátránya ugyebár... :) Bejárjuk a falut vagy kétszer keresztbe-kasul, de a parton árválkodó egyetlen szobákat hirdető szálláson kívül semmit sem találunk.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Végül a strandnál bemegyek az egyik tavernába kérdezősködni, de ott is erre az egyetlen helyre irányítanak, így végül nincs mit tenni, ide megyek be érdeklődni. A tulajdonos nem túl szimpatikus, és nyilván monopolhelyzetének tudatában egy jottányit sem hajlandó engedni az ötven eurós szobaárból, úgyhogy végül rábólintok.

Rossz döntés ez, de valahogy ezt szülte a pillanat. Vissza kellett volna menni az előző faluba, Xiropigadóba, ahol sok szállás volt kitáblázva az út mentén, ott biztos találtunk volna jobbat is, olcsóbbat is.

A szobák mellett rögtön kezdődik a strand, aminek a végében egy móló nyúlik a tengerbe. A mólóról jól látszik a hegyoldalra felkapaszkodó falu, utána pedig a tenger felé az Argoliszi-öböl fényei. Valahol pont velünk szemben, az öböl túlpartján van a sokak által ismert Tolo.