4. nap: Mistras, Spárta, Mavrovouni (290 km)

Irány a Peloponnészosz! Athénból kitalálni persze nem sikerül olyan simán, mint ahogy szerettem volna. Az útmenti „Korinthos” táblák jelzéseit követjük. Az kicsit gyanús, hogy folyton a víz mellett járunk, pedig Pireuszt nem is akartuk most megnézni... Aztán egyszercsak vége az útnak előttünk, kis kapukon lehet átmenni, mint a fizetős autópályakapuknál, de ez mintha valami teherkikötőbe vinne tovább. Oda meg inkább most nem akarunk menni, úgyhogy félreállunk, és útbaigazítást kérünk. Szerencsére még nem keveredtünk el nagyon: könnyű visszafordulni és korrigálni. Sajnos a következő szakaszon az autópályára való felhajtás előtt dugóba kerülünk, de aztán nemsokára csak feljutunk az autópályára, és innen most már egyenesen Korinthosz felé tartunk.

Ahogy a fórumon többen is írták, a Korinthoszi-csatornát az autópályáról nem lehet látni, egyetlen jelzés nélkül, észrevétlenül suhan át az ember felette, csak a Korinthoszt jelző kijáratokból lehet tudni, hogy már biztos a túloldalon vagyunk.

Előveszem a Peloponnészosz-térképet, és nagy okosan azt találom ki, hogy ne a korinthoszi kijáratnál jöjjünk le, hanem az utána lévőnél, Solomosnál, mert a térképen úgy tűnik, mintha az közelebb lenne Akrokorinthoszhoz, és oda szeretnék menni először. Igen ám, de Solomosnál nincs kijárat. Vagy lehet, hogy van, de épp lezárva. (Építik az autópályát ezerrel, sok helyen van az egyik fele lezárva.) A lényeg az, hogy csak megyünk, megyünk, és sehol nincs egyetlen kijárat sem, ahol lemehetnénk és visszafordulhatnánk, az Akrokorinthosz hatalmas hegyét pedig már rég a hátunk mögött hagytuk. Ráadásul újabb autópályakapuhoz közeledünk, ahol megint fizetni kell (először Athén után kellett). Visszafordulni persze itt sem lehet, úgyhogy nem tehetünk mást, fizetünk és megyünk tovább.

Közben elkezdek azon morfondírozni, hogy ha már így jártunk, akkor lehet, hogy hagyni kellene most Korinthoszt, hiszen már útban vagyunk Tripoli felé, onnan meg már nincs messze Spárta... Már így is egy csomó időt elvesztegettünk az athéni dugóban, meg nincs is kedvem visszafordulni, és még a pályadíjat is újra ki kellene fizetni. Megnézem a jegyzeteimben, hogy át tudom-e értelmesen variálni az útitervet, ha most előrevesszük Mistrast és Spártát. Szerencsére igen, úgyhogy ha már így esett, akkor most irány Spárta és majd később lesz Korinthosz.

Két óra és húsz perc autózás után Neochorinál tankolunk. Miközben visszamegyünk az autóhoz, meglátom, hogy térképeket is lehet kapni, és hamar elcsábulok egy-egy Árkádia és Lakónia térképre, részletesebbek a mi itthon vett Peloponnészosz-térképnél, meg újabbak is.

Elindulunk, én meg közben aggódva lesem az eget és az időjárást. Kifejezetten hűvös van, az előbb, amikor kiszálltunk, majdnem fáztam. Bezzeg Athénban 31 fok volt, itt nem tudom, mennyi lehet, de legalább a nap süthetne… De nem nagyon akar, néha kisüt ugyan pár pillanatra, de aztán megint beborul.

Spártába érve először a Mistras felé vezető útra keveredünk, úgyhogy arra megyünk tovább. Mistras falucskája egy helyes kis település, ha véletlenül itt ragadnánk, mert sokáig elhúzódna a mai program, akkor itt is éjszakázhatnánk, láttam is egy kis hotelt az út mentén. (Merthogy az athéni szálláson kívül a többit nem foglaltam le előre, mert minden nap ott fogunk aludni, ahol éppen ránkesteledik. Emiatt lehetett szabadon megváltoztatni a mai programot is.)

Mistras falun túl már táblák jelzik, hogy melyik irányba kell menni az alsó (Main gate) és a felső (Fortress gate) kapukhoz. Amíg frissek és kipihentek vagyunk, addig legyünk túl a nehezén – először a felső kapuhoz hajtunk fel. Néhány autó parkol itt, és egy ösvény indul a hegy irányába, hirtelen nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy már itt vagyunk-e, vagy még tovább kellett volna menni, mert kiírva nincs semmi, meg jegyárust sem látok sehol. De aztán elindulunk befelé az ösvényen. Hamar kiderül, hogy jó helyen járunk, az ösvény végén lévő kapun túl már ott a jegyárusító bódé, megvesszük a jegyünket, és elindulunk felfelé, a vár irányába. Jól esik a gyaloglás végre, Neochoritól idáig újabb egy órát és húsz percet töltöttünk a kocsiban.

Mistras a Tajgetosz egyik sziklájára épült város, amelynek legrégebbi magja a sziklacsúcson egy frank fejedelem által a XIII. században épített vár. Mára már persze csak a romjai vannak meg. Lentebb a vár körül a bizánci fénykorban több ütemben és több fallal körülvéve alakult ki a város, amelyből mára a palota, néhány lakóház és sok-sok kisebb-nagyobb templom és egy kolostor látható, na meg az egész területet átszövő bizánci utak girbe-gurba, csúszós kövekből álló hálózata. Sokáig tart bejárni az egész területet, mi ráérősen majdnem hat órát töltünk itt.

Ahogy haladunk felfelé a várba, egyre szebb a kilátás. Lelátni néhány templomra, a palotára, amit éppen gőzerővel újítanak fel, a legtetejéről pedig már a mai Mistras falura is. Mindehhez a hátunk mögött a Tajgetosz, előttünk pedig a fennsík a hat km-rel arrébb lévő Spárta városával nyújt tökéletes panorámát. Persze az antik Görögországról is van könyvem ;), úgyhogy a tegnap elcsomagolt athéni útikönyv helyett most már ezt hurcolom magammal, és ebből olvasgatok.

A vár egyik sarkában van egy kis őrtoronyszerű maradvány, ahová ki lehet mászni, oda is megyünk persze, innen van a legjobb kilátás az alattunk lévő kis falura. Innét lefelé indulunk a régi város felé. Szerencsére a könyvünkben van egy térkép is a területről, így sokkal könnyebb tájékozódni, mintha csak úgy találomra mászkálnánk az utakon. Innen fentről nézzük meg az Hagia Sofia templomot, a palotát (nem tudom, hogy máskor be lehet-e menni, most nem, mert munkások dolgoznak mindenhol és el van kerítve), a kis Saint Nikolaos templomot és a Pantanassa kolostort. Ez utóbbit mindenképpen érdemes megnézni, még akkor is, ha valakit nem érdekel annyira a sok kis bizánci templom, mert a sok virággal és a lustálkodó macskákkal igazi „görögkolostoros” idillt mutat.

Visszamegyünk az autóhoz, és legurulunk az alsó bejárathoz.

Itt be tudunk menni ugyanazzal a jeggyel, amit fent váltottunk, és be tudjuk járni a lenti részt. (Persze lehet azt is, hogy valaki csak a fenti vagy csak a lenti parkolóban hagyja a kocsit, és onnan járja be az egész területet, mi csak a kényelem végett feleztük így meg az utat, hogy ne kelljen egyszerre annyit menni felfelé.) És most már annak is örülök, hogy nincs nagy meleg. A tengerparton már túl hűvös és főleg szeles lenne ez az idő, de itt a föl-alá gyalogláshoz tökéletes. Lentről nézzük meg a Metropolis,

a Saint Theodoroi,

a Hodegetria (vagy más néven Aphendiko), az Evangelistria templomokat, a Peribleptos kolostort és még néhány útbaeső kis káponát és a lakóházakat. Az összes templomba be lehet menni, és majdnem mindegyikben láthatók az eredeti freskók, néhány pedig be is van rendezve. Most bőven kárpótolva vagyunk azért, hogy Athénban az összes bizánci templom zárva volt, itt kedvünkre kinézelődhetjük magunkat!

Már este van, amikor visszaindulunk a történelemben és a mitológiában is nagy szerepet játszó Spártába. Itt sok mindent nem fogunk már megnézni, de azért a színház ókori romjait és Leonidas szobrát mindenképpen. Az új térképem itt elég érdekesnek bizonyul, mert valahogy olyan utcákat is mutat, amelyek a valóságban nincsenek meg (van benne Spárta városáról is egy térkép), de azért könnyen eltalálni a szoborhoz. Útközben még Leonidas síremléke mellett is elmegyünk, és ha már így történt, akkor ki is szállunk megnézni. Már amennyire lehet, mert körbe van kerítve és belakatolva. De egyébként sincs túl sok néznivaló rajta, mert leginkább csak egy kőhalom...

A szobornál is csak egy rövid megállót teszünk,

és már megyünk is tovább a színház romjai felé. Ide egyébként egy nagyon szép, leanderekkel szegélyezett út vezet egy darabig,

aztán viszont le van zárva, és csak gyalogosan lehet tovább menni. Ekkor már a bal oldalon az ókori Spárta Akropoliszának romjait látjuk, de be vannak kerítve, úgyhogy csak kívülről lehet befelé nézelődni, majd utána következik a színház. Ez viszont igazán látványos még így fentről is, előtérben a színház, mögötte olajfák, majd a város házai és azok mögött pedig a felhőkbe vesző hegycsúcsok.

Ha továbbmennénk, még további romok lennének a könyv szerint, de azok már nem ilyen látványosak és az időnek sem vagyunk már bővében. Már este van, és még szállást is kell keresnünk, amit jobb lenne valahol Gythio környékén, hogy azzal is közelebb legyünk a másnapi úticéljainkhoz, meg hát olyan jó lenne végre látni a tengert és valahol a tengerparton aludni.

Szerencsére azért Gythio nincs olyan messze, háromnegyed óra múlva már ott is vagyunk. Már eléggé este van (bár még azért nincs sötét) amikor áthajtunk a kis kikötővároson, ami meglepően üresnek tűnik. Ilyenkor azért kezdenek már megtelni a tavernák, de itt életnek nyoma sincs, a fő utca mentén végig sorakozó asztalok és székek mind-mind üresek, alig egy-két helyen ülnek néhányan. Hotel és domatia feliratok vannak bőven, tehát itt szállást találni biztos nem lenne gond, főleg, ahogy a szinte kiürült várost elnézem, és ha nem olvasgattam volna el a neten mindenfélét az út előtt, akkor valószínűleg itt is maradnánk, de az én titkos reményem az, hogy Miáékhoz hasonlóan (akinek a többek között olvasható remek útleírását ajánlom mindenkinek) a következő faluban, Mavrovouniban mi is találunk majd egy jó kis tengerparti apartmant.

Mavrovouniba beérve az út bal oldalán nemsokára látunk is szállásokat hirdető táblákat, amik mind a strand irányába mutatnak. Lemegyünk a jelzések irányába, útközben meg is találunk egyet-kettőt a hirdetett helyek közül, de én olyat szeretnék inkább, ami közvetlenül a víz mellett van, így lehajtunk egészen vízpartig.

Pont egy szimpatikus stúdiókat hirdető kert mellé érkezünk, amikor megáll mellettünk egy autó és egy lány átszól a kocsijából, hogy keresünk-e valamit. Mondom, hogy igen, szállást, erre ő rögtön ajánlkozik, hogy majd mutat nekünk. Persze beleegyezünk, mire kiderül, hogy pont az ő szállása előtt állunk. :) Így hát bemegyünk utána, és amikor a parton lévő gyönyörűséges virágokkal körbeültetett apartmanhoz visz minket, már a házba való belépés előtt sem tudom visszafojtani az örömömet: ezt akartam, pont ilyenről álmodoztam!

Pár pillanat múlva a belső berendezés csak még jobban meggyőz arról, hogy ez ideális szálláshely lesz, nagyon szép és tágas belülről is az apartman. A lány kérdésére egyértelmű a válasz: nagyon tetszik - de mennyibe kerül? Nem tudom, hogy ő izgul-e jobban, vagy mi, mielőtt kimondja az árat (látszik rajta, hogy nem szeretné még az ilyen egyéjszakás vendégeket sem elszalasztani; a szomszédos Gythio ürességét és az itteni parton is alig-alig lézengő embereket látva nyilvánvaló, hogy nincsenek most errefelé túl sokan, még a főszezon előtt vagyunk).

Ötven euró a normál napi ár, amit sokallok, erre a lány telefonálni kezd. Kíváncsi vagyok, mi lesz a következő ajánlata, én negyven eurót tartanék reálisnak. Leteszi a telefont, és mondja: negyven euró. Hurrá! :) Az üzlet villámgyorsan megköttetik, mindenki mosolyog és elégedett. Jó, hogy rögtön az első napon ilyen remek szállást találtunk.

Kiszaladok a partra üdvözölni a tengert. Jobbra a távolban a Máni hegyei látszanak. Jó lenne úszni is egyet, de a hol felhős, hol napos, szeles, hűvös időben ehhez nincs kedvem. A víz is olyan hidegnek tűnik ebben az időben.

Aggódom is, hogy mi lesz így holnap, hogy fogunk Elafonissoson strandolni, ha ott is ilyen idő lesz?