2. nap: Athén I.

A hotel körüli kávézók hangulatos helynek tűnnek a kitett asztalokkal, reggelizésre csábító hangulatuk van; de nagyon szemetes a környék, úgy tűnik, itt mindenki eldobál mindent az utcán, amikor már nincs szüksége. Reggelente azért a kávézók körül némileg összetakarítanak, de délutánra újra ugyanolyan lesz.

Felsétálunk az Akropoliszhoz. A bejáratnál már gyülekeznek az első csoportok. Két csoport között bemegyünk mi is. Először Herodes Atticus Odeionjánál állunk meg, a háttérben a Philopappos-dombbal és Athén házaival. Ebben a nagy ókori színházban, amit Herodes Atticus a felesége emlékére építtetett, még most is rendszeresen tartanak előadásokat, lent láttuk is a jegyárusító bódékat.

Utána következik a Propülaia, az Akropolisz tulajdonképpeni bejárata.

Mellette lenne látható a dicsért szépségű Athéna Niké temploma, de sajnos most (is) éppen fel van állványozva, így gyakorlatilag semmi sem látszik belőle. Kár, mert nagyon szépnek mondják.

Felmegyünk a lépcsőkön és feltárul előttünk az Akropolisz teteje. A fellegvárnak hosszú története van, de a legszívesebben arra az i. e. V. századra emlékeznek a látogatók, amikor azokat a legszebb kultuszépületeket emelték, amelyeknek a romjai ma is láthatók. A nagy sík területen mindenféle más maradványok is láthatók, az útikönyvek részletezik is, hogy melyik micsoda, rekonstruált rajzokat mutatnak, de a laikus szinte észre sem veszi, csak balra az Erechteion, jobbra a Parthenon épülete vonja magára a figyelmet.

Végül az Erechteion felé vesszük az irányt, mert arrafelé egyelőre nincs senki. A ión oszlopok a tövében elolvasom az útikönyv idevágó részét, ahol szó esik a szentélyhez kapcsolódó régi istenekről, a városalapító Kekropszról és a névadó Erechteuszról, valamint Poszeidón szigonyának nyomáról, amely állítólag itt látható... :)

Utána megkerüljük az épületet, és megnézzük a híres Kóré-csarnokot. A kórék most már mind csak másolatok. Öt közülük az új Akropolisz Múzeumban van, a hatodikat pedig máig visszavárják a British Múzeumból, mint annyi más görög emléket.

A Parthenonnál is elolvasom a könyv idevágó részét. Nehéz elhinni, hogy ezek a hatalmas dór oszlopok tényleg befelé dőlnek és összetartanak, hogy kompenzálják az emberi szem optikai csalását. Valóban szálegyenesnek tűnnek. Érdekes, hogy ahhoz, hogy hogy ilyennek látszódjon, pontosan egyenesre és párhuzamosra nem szabad építeni.

Itt, a papnők lakhelyéről Parthenonnak (azaz szűzek otthonának) elnevezett templomban állt valamikor az mára rég eltűnt óriási (12 méteres) Athéna Parthenosz (Szűz Athéna) szobor, amit az ókoriak eleinte áhítattal tiszteltek, aztán a késő római korban már csak nevettek rajta, mert igaz, hogy kívül arany és elefántcsont borította, de belül üres volt és csavarok meg fagerendák tartották össze.

Az Akropolisz keleti oldaláról lenézünk a városra. Messziről is jól látszanak a hatalmas Zeusz-templom megmaradt oszlopai

és a Lykavittos-hegy házak fölé magasodó csúcsa.

A déli oldalon a Dionüszosz-színházra és az új múzeumra lehet lelátni,

az északin pedig az agórára.

Mindezt az athéni házak messzeségbe vesző rengetege övezi. Lassan elsétálunk a kijárat felé, és az új múzeum felé vesszük az irányt. Közben látjuk az Eumenész-sztoa egy kis részét is, ami a színházat és az odeiont köti össze.

Az új múzeumnál sajnos kiderül, hogy hiába nyitották meg tegnap, nem mehetünk be, mert csak előreváltott jeggyel rendelkező meghívottak számára van belépés. Majd csak a negyedik naptól lesz nyitva „rendesen” a közönség számára, de mi akkor már messze leszünk innen, úgyhogy ez most kimarad, bármennyire is fájlaljuk.

Megnézzük a szemben lévő Dionüszosz-színházat, a színjátszás bölcsőjét, majd az Akropolisz tövében elindulunk az Anafiotika negyed felé. Itt a Santorini melletti Anafi szigetéről idetelepített emberek teremtettek egy csöppnyi szigetvilágot a jellegzetes fehérre meszelt kockaházaikkal.

Igazi kikládi hangulatot árasztó kedves kis utcácskák, szűk lépcsők között sétálunk.

Látszik, hogy az itt élőket csöppet sem veti fel a pénz, de a szigetvilág bája jelen van minden fehérre meszelt lépcsősorban, a néhol erősen kopott, de színes ablakokban, a mindenfelé elhelyezett virágokban.

Elmegyünk a régi athéni egyetem,

a Metamorphosis nevű kis XI. századi bizánci templomocska

és a Kanellopoulos magánmúzeum mellett,

míg végül a római agórához érünk.

Ennek a piactérnek - amit azért építettek, hogy tehermentesítse a görög agórát a kereskedelmi tevékenység alól – az egyik sarkában áll a Szelek tornya. Ez régen mutatta az égtájakat, jelezte a szélirányt, napórák és egy vízzel működtetett óraszerkezet is volt rajta. Ezekből ma már leginkább csak a különböző szelek domborművei észrevehetőek. A könyvben fel van sorolva, hogy melyik szél melyik, úgyhogy végignézzük mindet, az északi szelet nagy kagylóból fújó Boreasztól kezdve az északnyugati Szkironig, amelyik rézüstjéből parazsat hint szerteszét.

Ezután átmegyünk a görög agórára, amely régen a közösségi élet színtere volt. Ez egy jó nagy ásatási terület, a közepén lévő nagy téren nehéz eligazodni a rengeteg kő között, úgyhogy inkább a könnyen felismerhető épületekre helyezzük a hangsúlyt. Elsőként a helyreállított Attalosz-sztoához megyünk, aminek a belsejében rendezték be az agóra múzeumát.

Kis kiállítás van itt, ahol sok érdekességet találni, pl. a szavazókorongokat, amelyekre rávésték a jelöltek neveit, illetve az osztrakonokat, amik olyan cseréptöredékek, amelyekbe a száműzni kívánt politikusok nevét karcolták bele. Vannak szomorú és vidám színházi maszkok is, meg egy csomó más érdekesség az akkori életből.

A sztoa után felsétálunk az Ayi Apostoli nevű, az eddigiekhez hasonlóan szintén XI. századi kis bizánci templomhoz, megnézzük kívül-belül (végre látunk ilyet belülről is, az összes többi mind zárva volt Athénban), majd a Héphaiszteon felé vesszük az irányt, ami a legépebben megmaradt ókori épület.

A nevéből egyértelmű, hogy ez egy Héphaisztosznak szentelt templom. Tetszik, de azért az Erechteion és a karcsú ión oszlopok az én szememben mégis szebbek, mint ez a zömökebb, szigorúbb, dór oszlopos építmény.

Körbejárjuk, és megpróbáljuk kibogarászni a fent futó frízeken Héraklész és Thészeusz tetteit, de nem nagyon megy, mert alig látszik valami, ahol meg látszana, ott pont a szemünkbe süt a nap. Innen nagyon jól belátni az egész agóra területét, amihez a háttérben a Lykavittos és az Akropolisz látványa társul.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Lemegyünk az agóra közepén lévő kövek közé kószálni. Oszlopmaradványok, ókori csatorna, szobortöredékek...

Mászkálunk egy kicsit, majd kifelé indulunk. A kijárat előtt azért lekanyarodunk még Agrippa Odeionjának maradványaihoz, ahol annak idején zenei előadásokat tartottak. A pár megmaradt hatalmas szoborhoz megpróbálom hozzáképzelni az egész épületet, de nem nagyon megy.

Egy kis pihenő után elindulunk a Kerameikosz felé. Ez a közeli fazekasműhelyekről elnevezett ókori temető sokkal kevésbé látogatott, mint a többi emlék. Rögtön a bejárat mellett van a kis múzeum, ahol az eredeti sírsztéléket, az ásatások során talált kerámiaedényeket stb. állították ki. Soknak a másolatát megtaláljuk az eredeti helyén, a Sírok útja mentén. Ez az út nem volt mindig ilyen csendes, nyugodt hely, mint most, annak idején igencsak forgalmas lehetett, a síremlékeket úgy helyezték el, hogy minél több arrajáró láthassa őket.

Biztosan egyetlen magyar útikönyv sem felejti el megemlíteni Hegeso sírját, amelyről Babits verse szól. A kétezer éve alvó kedves bús emléke lebeg a Sírok útja felett. Síremlékén a híres dombormű mellett látni az útikönyv által írt kétfülű kerámiaedényt (lutrophorosz), ami a hajadonoknak dukált, a többieknek az egyfülű léküthosszal kellett beérni.

De nemcsak embereknek, hanem még állatoknak is állítottak impozáns síremlékeket, van kutya, sőt bika is! A gazdagok hivalkodó síremlékekkel való rivalizálása végül addig fajult, hogy egyszerűen betiltották a fényűző sztélék felállítását.

A Sírok útja a Szent útba torkollik, amely az ókori athéni városfalakhoz vezet a Szent kapun át. A közelben vannak a Dipülon, azaz a védelmi célokat szolgáló kettős kapu és a Pompeion maradványai. Ez utóbbiban tárolták a Panathénaia ünnepségek kellékeit (kocsikat stb.). A hajdani épület udvarát körülvevő oszlopcsarnok maradványai még ma is jól láthatóak.

A Kerameikosz után már meglehetősen fáradtan és éhesen a Monastiraki felé vesszük az irányt, ahol ma rögtön feltűnik, ami tegnap elkerülte a figyelmünket: a Mitropoleos utcán a legelső taverna rögtön a Bairaktaris. Gyros-tálat és egy görög salátát eszünk. Nagyon finom és nagyon jólesik. Ugyanolyan jó hely, mint a mellette lévő Thanasis, ahol tegnap ettük a souvlakit. (Gyrost egyébként ugyanitt a tér felőli oldalon az ablaknál lehet kézbe is kérni, úgy sokkal olcsóbb.) Itt megkóstolom a híres Mythos sört, és egészen meglepődöm, mert az egyik legihatóbb sör, amit életemben kóstoltam (ehhez tudni kell, hogy én egyébként egyáltalán nem szeretem a sört). Sokkal kevésbé keserű, mint a többi.

Evés után némileg újult erőre kapva megnézzük a metróállomás és a tér sarkában álló Tsisdarakis-mecset melletti Hadrianus könyvtárat. A bejáratnál lévő látványos korinthoszi oszlopok mellett még az itt-ott megmaradt mozaikok tetszenek nagyon.

A biztonság kedvéért megkérdezem a jegyszedőket, hogy a jegyünkön megmaradt utolsó darab letéphető szelvény még holnap is érvényes lesz-e, de megnyugtat, hogy igen. (Amúgy sincs rajta semmilyen dátum, meg mintha valahonnan rémlene, hogy több napig is érvényes, úgyhogy nagyjából biztos voltam a válaszban.) Így azt eltesszük holnapra és hazametrózunk kipihenni a mai nap fáradalmait.