14. nap: Santorini III. (Profitis Ilias; Pyrgos; Ancient Thira; Mesa Gonia; Red és Vlychada beach)

Sajnos ez az utolsó oiai reggel, de van idő kiélvezni, mert meg kell várni, amíg kinyit az autókölcsönző, ugyanis a kocsiban tegnap kigyulladt valami motorhibát jelző lámpa. Bár szinte biztos vagyok benne, hogy a kölcsönzős nem fog vele foglalkozni (szerintem itt egyedül akkor adnak csereautót, ha valaki lerobban útközben); azért csak elvisszük megmutatni az autót. Egy óra múlva pontosan az is történik, amit előzetesen gondoltam: azt mondják a kölcsönzőben, hogy ó, ez nem gond, csak amiatt van, mert a szigeten vizezik a benzint, de nem kell aggódni miatta, ez nem probléma.

Imigyen megnyugtatva irány a sziget legmagasabb hegye, az 567 m-es Profitis Ilias! Egy kanyargós szerpentin visz fel, ahonnan már útközben is egyre szebb a kilátás. Felérve a kocsit a többi parkoló autó mellett lehet letenni, aztán indulhat a gyönyörködés a sziget északi részének látványában. Innen aztán tényleg látni Santorini minden pontját! Alattunk hevernek a városok, ahol már voltunk, és ahová csak ezután megyünk majd, a repülőtér, a messzeségben pedig ameddig a szem ellát, a kalderán kívüli végtelen tenger veszik a horizontba.

Rövid gyaloglás után először egy apró kápolnába térhetünk be, majd elérünk a IX. században épült bizánci templomhoz.

Ide be lehet menni körülnézni, a kertjéből pedig ezúttal a sziget déli oldalára nyílik csodálatos panoráma.

Továbbmenve a templom mögött már látszik a Profitis Ilias kolostor, de nem úgy tűnik, mintha vendégeket várnának, sőt, a mellette lévő katonai bázis inkább riasztóan hat és éppenhogy nem bátorít fényképezésre.

A következő állomás Pyrgos. Nagyon tetszetős falu, már az első lépéseknél - a felfelé gyaloglás közben - megjelennek azok a lekerekített megoldással készített falak, lépcsők és kémények, amik annyira tetszenek.

Séta közben szinte a város minden pontjáról lehet látni a piramis alakú hat harangos tornyot a mellette lévő kék templomtetővel.

Innen már nincs messze a XIII. századi velencei Kastro sem, ami minden lépésnél valami újabb dologgal kápráztat el. A bejárat előtti apró kis téren lelhető fel a mindenki által emlegetett bácsi a két szamarával, amelyik közül az egyik a Marika nevet viseli. A kapun túl pedig belépünk a letűnt idők Santorinijének világába, ami néhol kicsit ugyan romos, de azért bőven megéri itt egy sétát tenni.

Bónuszként még gyönyörű kilátásban is van részünk.

Ez ugyan kicsit alacsonyabban fekszik, mint az előbbi Profitis Ilias, ám a hátunk mögött lévő rész kivételével egyszerre látszik alattunk az egész sziget, az egész kaldera a túloldali Thirassiával együtt, és még azontúl is a végtelen tenger.


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Az antik Thirára már nem sok idő jut, ugyanis csak a Mesa Vouno lábánál lévő hatalmas tábláról értesülök arról, hogy félórával korábban zár, mint sejtettem. Ezt olvasva sietnék fel a hegytetőn lévő ásatáshoz, de a kövezett, eredetileg inkább gyaloglásra, mint autózásra szánt szerpentinen kanyarogni azért nem lehet olyan gyorsan. Ráadásul felérve kiderül az is, hogy a bejárat és a város romjai között még egy kicsit gyalogolni is kell. Ez általában nem probléma, de most nem örülök még pár perc időveszteségnek sem.

Addig viszont van idő felidézni, amit erről a helyről tudunk: miután a Krétáról jött minósziak által alapított Akrotirit eltüntette a nevezetes vulkánkitörés, párszáz év múlva, úgy az i. e. X. század körül a spártaiaknak jutott eszükbe újból errefelé merészkedni és megalapítani ezt a várost. Ezen a tényen kívül az akkori időkről nem sokat lehet tudni. Utánuk újabb jópárszáz évvel, az i.e. III. században érkeztek ide az egyiptomi Ptolemaiszok , akiknek az idejéből származik a most itt látható hellenisztikus romok többsége. Utánuk még a rómaiak hagytak látható nyomokat a településen.

A gyalogösvény először egy jóval későbbi bizánci bazilika mellett halad el. Innen még mindig kell egy adagot menni, ráadásul olyan erős szélben, ami a legrosszabb meltemis élményeket idézi fel. Valószínűleg itt ez az időjárás többé-kevésbé állandó lehet, erről tanúskodik a romterület kezdete előtt az a fa, amelynek a koronája - engedve az uralkodó széliránynak - vízszintesen ráfeküdt a hegyre.

Még az a nagy szerencse, hogy a szél befelé, a hegyoldal felé fúj, mert ellenkező esetben nem hinném, hogy sokan végigmerészkednének a korlát nélküli ösvényen... Viszont a kilátás Kamarira és a repülőtérre fantasztikus, már csak ezért is megéri feljönni.

Az ásatás végül is nem bizonyul akkora nagynak, hogy ne lehetne mindent megnézni a rendelkezésre álló idő alatt, bár annak az is az oka, hogy egy része a romoknak le van zárva. A város központja itt is az agora volt, amelynek a leglátványosabb része talán az oszlopcsarnok.

Körülötte a „szokásos” tartozékokat láthatjuk: palotát (bár épp ez a rész van lezárva), templomot, lakóházakat, színházat.

Továbbmenve többek között egyiptomi istenek szentélyeinek, majd egy spártai időkből származó templomnak a maradványait is felfedezhetjük. Az idő lejártával egy nő sípszóval figyelmezteti a még itt-ott kószáló turistákat a közeledő zárórára.

A hegy aljában lévő Kamari pont megfelelő lesz ahhoz, hogy most már valami ennivaló után nézzünk. A Taverna Andreasról jókat írtak a fórumokon, csak az a baj, hogy nem tudom, hogy merre van. De ez nem jelent problémát, mert különösebb keresés nélkül is sikerül hamar megtalálni a házak között.

Be is megyünk, és kis idő múlva én is azt állapítom meg, hogy ez egy igen remek hely! A pincér olyan udvariasan és kifogástalanul végzi a dolgát, hogy az éppen a szöges ellentéte a tegnap Megalochoriban tapasztaltaknak. És hát ami még nagyon lényeges: az ételek is elsőosztályúak! A görög saláta mellé bónuszként kis tálkában kétféle ízelítőt is hoznak, az egyik valamilyen olajbogyóból készült krém, a másikat nem sikerült beazonosítani, de nagyon étvágygerjesztőek.

A főfogásnál sikerül megint mellényúlnom, mert nem bírok a kísérletezőkedvemmel és újfent valami ismeretlen görög nevű ételt kérek, amiről a szervírozásnál kiderül, hogy tulajdonképpen paradicsomos húsgombóc rizzsel... Kiábrándítóan hangzik, nem? :) Megnyúlt ábrázattal kezdek hozzá, és akkor jövök rá, hogy a Taverna Andreasban nagyon értenek a főzéshez, ugyanis egy ilyen - számomra teljesen fantáziátlan és hétköznapi - ételt is olyan mesterien tudnak elkészíteni, hogy végül teljesen megvigasztalódom. Így méltán dicsérik a Taverna Andreast. Pedig még a hallomásból ismert esti élőzenés műsorban sincs részünk, mert most még csak késő délután van.

Evés után elmegyünk a közeli Mesa Goniába, amit szellemfaluként emlegetnek, mert az utolsó földrengés után a lakosság elhagyta a települést (és megalapította Kamarit). A valóságban a falu már nem olyan elhagyott, mint mondják. Sőt, a közepén a templom nagyon is működőnek és felújítottnak néz ki, csakúgy, mint elég sok ház a településen. Persze vannak romos, leomlott épületek is, de valahogy annyira nem fog meg ez a hely. A katasztrófaturizmus úgy látszik, nem vonz. :)

Útközben egy rövid megálló és pillantás a híres Red beachre:

A nap befejező programja viszont inkább a Vlychada beach lesz, ahol nagyon látványosak a szürke-fekete kavicsos partot övező különösen barázdált sziklák; és külön jó, hogy itt sokkal nagyobb a part, mint az Red beachnél volt. Ráadásul csak az elején vannak napernyők.

Néhány helyen olvastam, hogy egyesek szerint a háttérben lévő régi – ma már használaton kívüli – gyár kéménye zavaró lehet, de szerintem egyáltalán nem az. Nem arról van szó, hogy valami elhanyagolt iparterületen lenne a strand, a kéményt valójában alig lehet észrevenni, hacsak nem keresi direkt az ember. De hát ki foglalkozna ilyesmivel strandolás közben? :)

A naplemente ezúttal a Vlychadáról hazafelé tartva útközben ér, valahol Megalochori környékén a főúton, ahol a Mexicana nevű étterem áll a tengerparton.