12. nap: Santorini I. (Vulkántúra; Paradise beach; Oia)

Ahogy reggel kinézek az ablakon, pont egy fehér hajó siklik el. Azt hiszem, ennél szebb látványra ébredni nem is lehetne. :) Az erkélyen elköltött reggeli közben csak bámulom az előttünk lévő kalderát, a sötétkék vizet, az ébredező Oia reggeli napfényben fürdő fehér házait, az üres sétálóutcát... Meg tudnám szokni, hogy minden napom így kezdődjön. :)

Reggeli után odamegyünk a főtérre az utazási iroda elé, ahonnan a vulkántúra indul majd. Kicsit késik, de aztán megérkezik egy kisbusz, felszáll az időközben összegyűlt csapat, és elindulunk Ammoudi kikötőjébe, ahol tegnap este vacsoráztunk. Most pedig itt vár ránk egy kisebb, régies vitorlásra emlékeztető hajó. Sorban beszállunk és gyorsan igyekszünk leülni, mert a kis bárkának tűnő járművet úgy dobálják a hullámok, hogy kapaszkodás nélkül nem is lehet megállni rajta. Kezdek megijedni, hogy mi lesz, mert már ettől is kedvem támad rosszul lenni. Eszembe jut rögtön a szépemlékű Mykonos-Paros út... Ha ez is olyan lesz, sőt, sokkal rosszabb, akkor nem biztos, hogy túlélem a mai napot... :)

De hálistennek nem lesz olyan, amikor elindulunk, sokkal jobb a helyzet, nem dülöngél ennyire a hajó. Kifutunk Ammoudiból és egy darabig lehet gyönyörködni a kikötő és felette a fehér házak és szélmalmok látványában. Majd befordulunk a part mentén, és elhajózunk a látványos sziklafalak tetején sorakozó házak alatt

a másik oiai kikötőbe, Armenibe, ahol szintén veszünk fel utasokat. Külön örülók annak, hogy megállunk itt is, mert felnézve jól látszik a kaldera peremén a szállásunk!

Ezek után a kaldera közepén fekvő Nea Kameni szigete felé indulunk. Közben az idegenvezetőnk, aki egy görög nő, több nyelven elmondja a túrával kapcsolatos információkat. Mire végez vele, már meg is érkezünk a vulkánszigethez. Itt a csoportunkhoz csatlakozik még egy másik társulat is, akik Firából jöttek ide, és a belépő megváltása után együtt indulunk felfelé az úton. A jegyhez kaptunk egy kis tájékoztató prospektust, amelyen a sziget története mellett egy térkép is látható, amelyen magyarázattal kísérve be vannak jelölve a legérdekesebb helyek.

Ez hát a kaldera legfiatalabb szigete, amelyen még a legjobban megfigyelhető a vulkáni működés nyoma. Nagy látványosságra, gőzölgésre, fortyogásra vagy forróságra azonban ne számítson senki. :) Állítólag lehet néha érezni kénes szagot, de mi most nem észlelünk ilyesmit. Amit látni lehet, az a szürke-fekete vulkanikus kőzet mindenfelé, megszilárdult lávafolyamok és kráterek.

Idegenvezetőnk mond pár szót a kialakulásról és Santorini történetéről, majd lelkünkre köti, hogy mikorra térjünk vissza a kikötőbe, mi pedig körbesétálhatunk egy kicsit. Innen középről más perspektívából lehet látni a környező szigeteket. Körbevesz minket Santorini és Thirassia,

és itt van hozzánk egészen közel következő megállónk, a kis Palea Kameni.

Visszatérve a kikötőbe megnövekedett létszámú csoportunkkal egy másik hajóra szállunk fel, nem arra, amelyikkel idejöttünk, és ezzel megyünk tovább Palea Kameni szigetéhez. Itt egy olyan helyen horgonyzunk le, ahol a part mentén egy kis fehér kápolna áll, mögötte pedig – szintén a vulkáni működések hatására – meleg kénes források törnek fel és színezik sárgás-barnásra a tenger vizét.

Ez jól látható a fedélzetről is, de aki érezni is szeretné, annak be kell ugrania a vízbe és kiúszni odáig, mert a hajó nem tud kimenni a parthoz. Idegenvezetőnk felhívja a figyelmünket, hogy csak úszni tudók vállalkozzanak erre, mert a hajó körül még nagyon mély a víz. Ez így is van, de maga a kiúszás nem vészes, csak pár tempót kell megtenni a sekélyebb részekig.

Be is ugrom a vízbe a többi fürdeni vágyóval, aztán kiúszunk a partig, tapicskolunk egy sort a meleg, néhol kicsit bugyborékoló vízben. Sok kő van itt, a víz alatt látni meg nem lehet semmit, úgyhogy némi botladozás is előfordul. Hamarosan indulhatunk is vissza. Ekkorra már előkerül a hajó létrája is, ezen mászik fel sorban mindenki.

Mivel előzetesen olvastam, hogy ez a víz megfogja a fürdőruhát, direkt olyat vettem fel, aminél nem számít, de a törülközőről elfeledkeztem, így mégis sikerül egy kis látható kénes emléket hazahozni a vulkáni forrásoktól... :)

Utoljára Thirassia szigetére megyünk. Ahogy közeledünk a parthoz, idegenvezetőnk felsorolja a három rendelkezésre álló programlehetőséget. El lehet tölteni az időt lent a kikötőben, ahol strandolhatunk vagy ehetünk a tavernák egyikében. Itt nem felejti el a lelkünkre kötni, hogy melyik az az egyetlen taverna, amely - a többivel ellentétben - megbízható hely. Mosolygok egy kicsit, mert eszembe jut, hogy mások beszámolóiban is olvastam már, hogy a különböző hajók idegenvezetői ajánlanak az utasaiknak egy-egy helyet. Biztosan mindenkinek megvan a saját preferált tavernája... :) A harmadik lehetőség pedig, hogy egy köves-lépcsős úton felgyalogoljunk a magasban lévő Manolas nevű faluba.

Mi az utóbbit választjuk, mert szeretnénk minél többet látni, így ahogy megállunk a Korfos nevű kis párházas kikötőben, ami előtt kishajók és csónakok horgonyoznak a vízben, rögtön kiszállunk és elindulunk felfelé a gyalogúton. Lehetne menni szamárháton is, de ezt inkább kihagyjuk.

Akik kipróbálják, azok közül néhányan vicces látványt nyújtanak, ahogy görcsösen kapaszkodva próbálnak fennmaradni az állatokon. Ezenkívül mint tudjuk, a szamár csökönyös állat, és nem mindig tartja be a libasorban való menetelés szabályait, hanem mondjuk kiáll a sorból, mert észrevett valami érdekeset az út másik oldalán. :) Ilyenkor a rajta ülő nem tud mit tenni, csak várni, hogy a szamár meggondolja magát és tovább folytassa az utat. :) Az már csak hab a tortán, hogy a gyalogosok mindeközben ezerrel fotózzák a szamaragolókat, akik biztos nagyon boldogok ettől… :P

De mert az élet igazságos, a kaján gyalogosoknak az jut, hogy kerülgessék a szamarak elpottyantásait az úton... :P Viszont mégis hamarabb felérnek, mint a szamarak, merthogy az állatok nem jönnek ám fel az út végéig, hanem kb. kétharmadnál a gazdájuk letessékeli a hátukról a turistákat, és onnantól ők is mehetnek a saját lábukon. Akárhogy is, a végén azért csak felér mindenki, és jutalmul lehet gyönyörködni a kilátásban. Ezt megtehetjük akár ebéd közben is, mert még itt is van egy taverna, ahová megpróbálnak beinvitálni minket. De eltökélelten elhárítjuk ezt is, és inkább sétára indulunk a kis faluban.

Először dél felé indulunk el a több turistát követve. Rögtön látunk egy kis színes házat,

majd később egy színes templomot. Nemsokára pedig a falu végére érünk, ahol egy kékkupolás fehér templom áll.

Mászkálunk egy kicsit a néhány utcán. Sajnos elég lepusztult a környezet, de hát az itt élőket nyilván nem veti fel a pénz. Lassan visszafordulunk. Nem akarom elhinni, hogy ennyi volt az egész, úgyhogy elmegyek még a másik irányba is, de ott még ennyi látnivaló sincs, még elhagyatottabbnak tűnik az egész környék.

Talán ez a Thirassia programpont azért szerepel a vulkántúrában, hogy a lenti tavernáknak megélhetést biztosítson... Mikorra ideérnek a hajók, az utasok az előző két program után már nagy eséllyel éhesek, úgyhogy kellő lélektani pillanatban teszik ki őket két óra hosszára egy olyan parton, ahol nincs más, csak néhány taverna. A másik két programlehetőség (lépcsőzés Manolasba ill. a strandolás) szemmel láthatóan nem vonzza a többséget. (Az utóbbinak lehet az is az oka, hogy bár a víz gyönyörű és kristálytiszta, a part köves, nem árt a cipő.)

Innem már egyenesen visszahajózunk Ammoudiba. Itt vár minket a buszunk, amelyik visszavisz Oia főterére. Most sokkal többen vagyunk rajta, mint reggel, mert az Armeniben felvett utasokat is innen viszik fel. A csoport azon része, amelyik eredetileg Firából jött, csalódva veszi tudomásul, hogy ők viszont nem szállhatnak fel a buszra. Ha itt akarnak maradni Oiában, akkor gyalog kell felmenniük a városba (persze ha nem akarnak maradni, akkor visszamehetnek a hajóval Firába, ahol biztos várja őket a saját buszuk). Azért így is annyi buszos utas gyűlik most össze, hogy a sofőr kétszer fordul, amíg mindenkit felvisz. Mi szerencsére még pont beleférünk az első körbe, így hamar kiszállhatunk a főtéren. Itt egyből megrohamozzuk az utazási iroda melletti kis mellékutcában lévő gyrosost, amelyiknek még egy kis kerthelyisége is van az utca végében. Be is ülünk és jól megebédelünk. (Bár ha az időt nézzük, akkor már inkább uzsonnának lehetne nevezni.) Nem ez életünk legjobb gyrosa, de azért jóllakunk vele.

Utána hazamegyünk, bepakoljuk a strandholmikat a kocsiba, és átautózunk a sziget keleti oldalára a Paradise beachre. Egy elég nagy parkolót találunk itt, de alig állnak autók. Leparkolunk mi is, aztán elindulunk a parthoz. Az első részen néhány napernyő és -ágy van, de ahogy már az előbb is látszott, egyáltalán nincsenek sokan, ez egy nyugis, amolyan elhagyatott hely. Azért elmegyünk a napernyők utáni részre, itt már nincs más, mint a nem túl széles szürke homokos-kavicsos part, és a hátunk mögött pedig a szintén szürke sziklafalak.

A víz nagyon erősen hullámzik, nem is fürdik senki, a napozók csak néha kelnek fel, hogy a bokáig érő vízben áztassák egy kicsit a lábukat. A nagy hullámok mellett még a talaj sem segíti elő a nyugodt fürdőzést: tele van mindenféle nagy kővel és kaviccsal, úgyhogy még cipővel sem olyan egyszerű elegánsan besétálni.

Nemsokára már az oiai sétálóutcát rójuk. Persze nem csak mi, hanem sokan mások is, hiszen ilyenkor este felélénkül a város. Mindenki sétál, álmélkodik és fotóz. Csak a mindenfelé látható kutyák heverésznek most is lustán és egykedvűen. Merthogy itt a szigeten kultusza van a kóbor négylábúaknak. Sok gazdátlan eb van, amelyek mindenhol feltűnnek és amolyan mindenki kutyái. Pl. itt az oiai sétálóutcán is van kitéve nekik víz és kutyaeledel, hogy lakmározzanak kedvükre; és a vulkántúrás hajón is volt egy persely, ahová a nekik szánt adományokat lehetett elhelyezni.

A sziget csücskében ma is ugyanolyan sokan vannak, mint tegnap este voltak. Kimegyünk az erődhöz, de hát persze olyan szabad naplementenéző hely, ahonnan nem csak az emberek hátait lehet látni, már nincs, mert negyedóra van még kb. hátra a híres eseményig. Ezt most kivárjuk azért. A hátralévő időt azzal töltjük, hogy sétálgatunk a sok ember háta mögött. Mindenki a nap felé néz (bár vannak, akik a korlátnak támaszkodva egyenesen háttal ülnek neki, és mondjuk beszélgetéssel múlatják az időt, gondolom, hogy majd csak szigorúan a Nagy Esemény kezdetekor fognak megfordulni, addig minek is nézelődjenek? :P). A sziget másik felére viszont nem kíváncsi most senki, így arról kényelmesen lehet képeket készíteni. :)

Amikor eljön az ideje, a fényképezők, kamerák és mobilok kereszttüzében szépen leereszkedik a nap. Nem a tengerbe bukik le, hanem egy sziget mögé, amit később a térképet böngészve sem sikerült beazonosítanom, hogy melyik lehet (?). Szép, mint minden naplemente, de bizony a mykonosiak vagy a naxosiak még ennél is gyönyörűbbek voltak, így külön örülök, hogy nem töltöttünk itt órákat a várakozással. (És a még hátralévő két esténken is szebbeket fogunk látni ennél. Viszont akkor nem Oia lesz hozzá a körítés.) Tanúi lehetünk egy másik híres legendának is, ugyanis amikor a nap utolsó látható kis része is eltűnik a hegy mögött, a tömeg tényleg megtapsolja az előadást. :D

Hazafelé újra a kivilágított Oiában gyönyörködhetünk, ez azonban most nem olyan zavartalan, mint tegnap este volt, mert a kis sétálóutcán óriási tömeg hömpölyög...

Ma este a szállásunk alatt lévő lévő Taverna Kastelibe megyünk be vacsorázni, hogy ha már itt lakunk, akkor kipróbáljuk ezt is. A vacsora, ami bárányból, kebabból és görög salátából áll, átlagos, ráadásul a szállóvendégeknek elvileg járó 10% kedvezményt sem kapjuk meg. (Valószínűleg csak elfeledkeztek róla, de mindegy, pár euró miatt nem állunk le reklamálni, ezen igazán nem múlik semmi.) A helyiség egyébként ennek ellenére minden este tömve van, némely napokon lehetetlen szabad asztalt találni vacsoraidőben.

Utána ma este a Nama nevű bort kóstolgatjuk, amelyet egy ősrégi fórumbeírás nagyon dicsért. Igaza volt, tényleg nagyon finom ez is. A Vinsantóhoz hasonlóan ez is nagyon édes és tömény desszertbor, de ez már kékszőlőből készül (Mandilaria, Mavrotragano és Voudomato fajtákból).