11. nap: Naxos IV. (Agios Prokopios beach) és utazás Santorinire (Oia, Ammoudi)

Ma már csak egy fél napunk van Naxoson, amit főként az Agios Prokopios strandon tervezünk eltölteni. Reggeli után útnak is indulunk a Chorától nem messze lévő hasonló nevű település felé. Hamar megérkezünk erre az üdülőhelyre, ahol sokak szerint a sziget legjobb strandja található. Korán van még, így nem sokan vannak a parton, üresen sorakoznak végig a napernyők és -ágyak a homokban. Illetve nem is homokban, hanem nagyon apró kavicsban. A leírások általában különleges, nagyobb szemű homokként említik az itteni part „anyagát”, amely nem tapad úgy a bőrre, mint a rendes homok, de valójában nagyon apró kavicsokról van szó.

A strand hosszan elnyúlik, a bejárat közelében az úton túl apartmanok és tavernák szegélyezik, a távolabbi részen viszont már nincsenek épületek. De most nem megyünk el arra, hanem itt a közelben pakolunk le, és aztán irány a gyönyörűséges és kristálytiszta víz!

Nem lehet betelni a szépségével, mennyei érzés úszni benne... igaz, kicsit talán hűvösebb, mint az eddigi strandok vizei voltak, de ebben a nyári melegben ez nem nagyon számít. Olyan hűs és tiszta, hogy olyan, mintha valami folyékony kristályban lebegnék...

Strandolás után visszamegyünk a szállásra, összeszedelőzködünk, majd elbúcsúzunk a szállásadónktól, akivel megbeszéltük, hogy nem kell kivinnie minket a kikötőbe, hiszen úgyis ott fogjuk leadni a bérelt autót. Oda is megyünk ezek után rögtön a kölcsönzőhöz, ahol viszont sajnos nem megy minden zökkenőmentesen, ugyanis egy sérülésre hivatkozva (ami szerintem már eredetileg is az autón volt), ki akarnak fizettetni kétszáz eurót. Egy darabig vitatkozunk egy férfival, amíg már végképp nem tudom, hogy mit mondjak, amikor egyszercsak a mondókája közepén félbeszakítja magát, és azt mondja, hogy sorry, de összekevert minket valaki mással (??), viszontlátásra...

A kis kaland után már tényleg nincs más hátra, mint kivárni a kompunk érkezését. Erre a legmegfelelőbb helyszín egy taverna lesz itt a kikötőben, úgyis már bőven ebédidő van.

Egészen addig itt is maradunk, amíg meg nem látjuk, hogy érkezik a kompunk. A „szokásos” kb. félórás késést tartva fut be a kikötőbe. Mikor odaérünk, már nagy tömeg várakozik a beszállásra, ami lassan meg is kezdődik. Most is a szélső kis ajtón indulnak az emberek befelé, de aztán elkezdik az embereket a nagy bejárathoz terelni, ahol az autók gurultak fel az előbb. Így sokkal gyorsabban bejutunk. Bent rögtön észre is veszem a fal mellett a csomaglerakó helyeket, amiket a pár nappal ezelőtti utazásnál nem láttunk. A komp megállói szerint több kupac is van, a Santorini feliratú helyen mi is lepakolunk, így csak kényelmesebb lesz felmenni a fedélzetre. Egy kis ajtón keresztül jutunk a mozgólépcsőhöz, ami a már ismerős módon visz fel a hatodik szintre.

Ez a komp véletlenül pont ugyanaz a Blue Star Naxos, amelyikkel pár nappal ezelőtt ideérkeztünk Naxos szigetére, de ezúttal nincs semmi probléma a tisztasággal (valószínűleg akkor este épp „rosszkor” érkeztünk, a késő éjszakai időpont biztos nem a legszerencsésebb ebből a szempontból). Így most nagyon kellemes körülmények között utazunk, kedvem is támad egy frappéra, mert itt a fedélzeten ülve – egy újabb és a várakozások szerint a leggyönyörűbb sziget felé hajózva – igazán könnyű megkívánni. :) Persze nincsenek illúzióim, biztos vagyok benne, hogy itt a frappé (és minden más is) drága és vacak, de még ez a kilátás sem szegi kedvemet. Várakozásaim persze száz százalékig be is igazolódnak, de megfelelő mennyiségű tejszínnel és cukorral azért sikerül ihatóra feljavítani. :)

Itt a kompon megismerkedünk két német tanárnővel (a pár nappal ezelőtti utazótársaink is tanárok voltak). Mostani beszélgetőpartnereink szerint ez nem is olyan meglepő, hiszen most van mindenhol az iskolaszünet, ezért lehet velük ilyen sűrűn találkozni az utazók között. (Itt rögtön a magyar tanárokra kell gondolnom: remélem, egyszer majd ők is a görög szigeteket fogják nyaranta járni... bár a másik tanárnő hozzáteszi később, hogy minden évben ő sem engedheti meg ezt magának.)

Persze most is rögtön adott a téma: először Naxos szigetéről kezdünk el beszélgetni, amiért újdonsült ismerősünk annyira lelkesedik, hogy már negyedik éve tölti a Plaka beachen a nyaralását. Később szóba kerülnek még más szigetek is, és a nagy beszélgetésbe merülve észre sem vesszük, hogy már el is értük Santorinit. Útitársunk figyelmeztet, aki már többször volt itt, és akkor látjuk, hogy már mindenki a bal oldali korlátnál tolong, hiszen éppen behajózunk a kalderába, és ezt a látványt senkinek sem szabad elmulasztania, főleg, ha először érkezik ide.

Mert Santorini különleges hely. Különlegessége abban rejlik, hogy ez egy olyan vulkáni sziget, amelynek mai formáját kitörések és földrengések sokasága alakította ki. Mégpedig nem is akármilyen kitörések. Itt volt a földtörténet egyik leghatalmasabb robbanása i.e. 1650 körül. Elég elképzelni, hogy 36 km(!) magas hamuoszlop szállt fel a levegőbe, a keletkező szökőár pedig Krétáig és Izraelig is elért… Ez a természeti jelenség tüntette el a föld felszínéről többek között Akrotiri városát, amelyet alig párszáz évvel azelőtt virágoztattak fel a szigeten Krétáról érkezett minósziak. (Sajnos az akrotiri ásatás hosszú évek óta nem látogatható, így nekünk sem lesz lehetőségünk megnézni.)

A robbanás teljesen átformálta az addigi „hétköznapian” kerek sziget képét. A középen kitörő vulkán önmagába roskadt, az üreget elöntötte a tenger, és így alakult ki a kaldera, ami nem más, mint a ma is látható, magas sziklafalakkal körbevett üst alakú mélyedés (a latin kaldera szó jelentése: üst); a vízből kilátszó Santorini szigete pedig tulajdonképpen ennek az üstnek a félkör alakú pereme.

Ezek után majdnem ezerötszáz év telt el, amíg egy másik vulkáni tevékenység leválasztotta Thirassia szigetét a kalderafal többi részéről, majd újabb kb. ötszáz év múlva bukkant fel Palea Kameni apró szigetecskéje az „üst” közepén. Hozzájuk képest a ma középen látható Nea Kameni szigete még nagyon fiatalka, épphogy elmúlt háromszáz éves (az 1700-as évek elején szintén egy vulkánkitörés hozta létre).

Az (eddigi…) utolsó természeti katasztrófa 1956-ban érte Santorinit, amikor egy erős földrengés számos települést pusztított el. A helyiek azonban makacsul újjáépítették a házakat, sőt, a szerencsétlenségből előnyt kovácsolva ezt egy minden addiginál látványosabb, egységes stílusban tették, így alakult ki a szigetnek az a mai arculata, ami azóta turisták millióit vonzza és a legtöbb görög képeslapon feltűnik: a meredeken sorakozó kékkupolás templomokkal pettyezett hófehér épületek sokasága a szakadékos falak tetején.

Ez a látvány fogad most minket is, ahogy észak felől Santorini és Thirassia között lassan behajózunk a kalderába. Minden tekintet Santorini szigetére szegeződik, hiszen végig fogunk menni a legszebb szakadékparti városok mentén. Először Oia házait pillantjuk meg az északnyugati csücsökben lévő híres naplementenéző helyen, majd továbbhajózunk a magas falak mellett. Oia épületei hótakaróként borítják a tetejüket.

Nemsokára már a Skaros sziklánál járunk, amely után már Imerovigli és Firostefani fehérlik.

Firánál már közeledünk a parthoz, jól kivehetőek a házak, és ráadásként még egy óceánjáró is elúszik mellettünk. Megérkeztünk a leglátványosabb görög szigetre.

Athinios kikötőjében készülődünk a kiszálláshoz. Nem sietünk, miután a tömeg nagyja már elindult, akkor megyünk le a mozgólépcsőn, felvesszük a bőröndjeinket és kisétálunk. Megint keresünk egy ránk vonatkozó feliratot az autót és szállást kínálók kavalkádjában. Hamarosan meg is találjuk az autókölcsönző tábláját, amire még a nevem is fel van írva. De várnunk kell egy ideig, mert másoknak is hoztak kocsit, és egyelőre az ő papírjaikkal van elfoglalva a kölcsönzős. Utána kerül sor ránk, de itt sem megy problémamentesen a dolog (ma valahogy nincs szerencsénk az autókkal).

Az ár körül támad némi vitánk - annak ellenére, hogy előzetesen e-mailben mindent letisztáztunk. Legalábbis azt hittem, mert most a megbeszélt árra még napi 10 eurót akar rászámolni a férfi a teljeskörű biztosításra hivatkozva. Azt mondja, hogy főszezonban elképzelhetetlen, hogy biztosítással együtt annyiért vigyük el az autót, amennyit én mondok. Előkotrom a kinyomtatott e-mailt, amiben szerencsére a kölcsönző tulajdonosa maga igazolta vissza a biztosítással együtt értendő árat. Ezek után hosszas telefonálgatásba kezd, valószínűleg a főnökével, aminek eredményeképpen végül csak megkapjuk az autót a megállapodott áron. Azért egy háromszáz eurós önrészt persze beleír a szerződésbe, pedig eredetileg anélkül kértem az autót, de ezen már nem állok le vele vitatkozni. (Itt úgysem kell sem letétet hagyni, sem pedig csekket aláírni, a végén pedig a repülőtéren fogjuk hagyni az autót, nem is tudom, hogy ugyan mikor gondolta behajtani azt az esetleges önrészt.) Végül csak megkapjuk az autót, felkanyargunk vele a kikötői szerpentinen, aztán elindulunk vissza a sziget északi csücskében lévő Oia felé, amit először pillantottunk meg a kompról, itt lesz ugyanis a szállásunk.

Egy kedves fórumozótól kapott kép és térkép alapján nagyon könnyen megtaláljuk a keresett háznak a hátsó, autóval is megközelíthető bejáratát. Bemegyek az udvarba, szerencsére rögtön elő is jön a tulajdonos lánya, aki kedvesen üdvözöl minket, és felvezet a szobánkba. Ott mindent eldobva kimegyek az erkélyre, és csak ámulok. Testet öltenek a leírásokban unalomig olvasható jelzők, most végre megérti az ember, hogy mit jelent az, hogy "drámai szépségű" és "döbbenetes". Minden szállásra kész gyönyörűség volt eddig megérkezni ezen az utazáson, hiszen mindehol fantasztikus volt a kilátás, de ez itt most Santorinin mégis valami más.

A szoba a kifli alakú sziget északi csücskében, Oia sétálóutcájának a kezdetén van egy taverna felett, és belátni az erkélyről az egész kalderát. Balról indulva látszik végig az egész sziget kanyarulata, jól kivehető a kiugró Skaros-fok, és körülötte Imerovigli és Fira fehérlő házai;

pont átellenben pedig a kifli déli csücskét fedezni fel a messzeségben, kicsit arrébb pedig Aspronissi szigetét. De előtte még a karéj ölelésében, az "üst" közepén Nea és Palea Kameni szigetére esik a pillantás.

Jobbra pedig szinte karnyújtásnyi távolságra fekszik Thirassia szigete.

Nemsokára elindulunk körülnézni Oiában, ami sokak szerint a sziget legszebb városa. Már eddig is le vagyok nyűgözve, pedig még alig láttam valamit - izgalommal várom, hogy mi jön még.

Természetesen újabb csodák! A sétálóutcán járva egyre-másra meg kell állni, hogy legyen idő gyönyörködni a szebbnél szebb részletekben, és folyton vissza kell nézni a sziget félkaréjára is, amelyet megfest az esti nap fénye.

Lassan elérkezünk egy kis térhez és az itt lévő Panagia Platsani nevű templomhoz, ahová be is lehet menni körülnézni.

Tovább folytatva az utat képeken már ezerszer látott helyszínek mellett haladunk el, amelyek mégis az első pillantás katartikus élményét adják. Csodálatos megpillantani a meredek falakra épült házak zuhatagát, és ebben a pillanatban olybá tűnik, hogy ez a világ legszebb városa! :)

Hamar elérünk a sziget végére, oda, amit először megláttunk a kompról. Ez Santorini híres naplementenéző helye, én azonban egyelőre az aranyló esti napfényben úszó meredek házlavinák látványával sem tudok betelni. Pedig a lépcsős kis utcákon és a sziget sarkában álló velencei erőd romjain már sokan várakoznak a mai „attrakcióra”. Előzetesen nem tudtam elképzelni, hogy miért kell már órákkal hamarabb idejönni ahhoz, hogy jó helyet foglalhasson az ember, hiszen a naplementét csak látni lehet mindenhonnan. :)

Most, hogy itt sétálgatunk, úgy látom, hogy annak kell időben érkeznie, aki olyan képet szeretne csinálni, amin nem csak a naplemente, hanem mellette a szép házzuhatag is látszik a szélmalmokkal, mégpedig úgy, hogy nem lógnak bele a bámészkodók fejei. :) Ilyen képet az erődből lehet a legkönnyebben készíteni, de ahhoz tényleg időben kell érkezni, mert ha a korlátok mellett megtelik az „első sor”, akkor mögülük már nem lehet kilátni rendesen.

Nekünk azonban nincs kedvünk a tömegben ácsorogni - nemhogy több órát, de még egy felet sem :), így inkább meglátva az erőd alatti Ammoudiba vezető lépcsősort, úgy döntünk, hogy lemegyünk a kis halászkikötőbe. Innen ugyan a naplemente nem látszik, viszont egy elmondhatatlanul finom vacsorában lesz részünk az érthetetlen módon Sunset (vagy valami hasonló :)) nevet viselő haltavernában, amely méltó megkoronázása a Santorinire való érkezésünknek.

Egy víz melletti asztalt választunk és halat kérünk. A részleteket a pincérre bízzuk, aki készségesen segít a választásban, de ezúttal nem felejtünk el alaposan érdeklődni az árak felől. :) (Ami itt kell is, mert a friss hal borzasztó drága... De ha valaki csak a hangulat miatt szeretne idejönni, azt ez ne riassza el, mert az étlapon normál áron lehet enni más ételeket is.)

Mivel a halneveket illetően a szókincsem elég korlátozott, csak utólag, itthon tudom majd meg, hogy vörösmárna (red mullet) az az isteni finom hal, amiből egy hatalmas tányérnyit tüntetünk el ez ezen az estén. A vacsora minden perce igazi élmény, leszámítva az időnként feltámadó hideg szelet. Nem gondoltam arra, hogy pulóvert hozzak magammal, pedig itt nagyon elkelne, sokkal hűvösebb van, mint fent.

Már sötét van, amikor elindulunk a lépcsőkön. Visszanézve Ammoudira gyönyörű látvány a kis kikötő az éjszakai fényekkel, miközben a horizonton még látszik a nemrég eltűnt nap narancsszínű emléke.

Felfelé gyalogolva a nem sokkal ezelőtt még napfényben úszó házak is hasonlóan káprázatos képpel örvendeztetnek meg.

Sétálunk még az éjszakai Oiában, közben pedig felkeressük a főtéren, a buszvégállomásnál lévő utazási irodát, ahol a vulkántúráról érdeklődünk. Többféle lehetőség közül lehet választani, kicsit habozok is, hogy olyanra menjünk-e, ahol a Nea és Palea Kameni szigetek meglátogatása mellett a Red és White beachen lehet sznorizni, vagy pedig Thirassia legyen a harmadik program. Végül az utóbbi mellett döntök, és be is fizetek rögtön a holnapi napra.

Ezek után hazatérünk, és lefekvés előtt még kiülünk egy kicsit az erkélyre, miközben elkortyolgatunk egy kicsit a sziget híres desszertborából, a Vinsantóból, ami tényleg nagyon finom, már ha valaki szereti az édes, tömény borokat. Érdekessége ennek az italnak, hogy íze és sötétebb színe ellenére nem kékszőlőből készül, hanem fehérből (Assyrticóból és Aidaniból - mindkettő helyi fajta). Én először nem is tudtam hová tenni a színét, mert nem olyan igazi "borszínű", inkább konyakra hasonlít, de aztán utánaolvastam, és kiderült, hogy a fehér szőlőszemekben a napsütéstől karamellizálódó cukor miatt lesz ilyen egyedi borostyánszíne az italnak.