4. nap: Mykonos II. (Kalafatis és Lia beach; Chora)

A mai nap hasonlóan indul, mint a tegnapi: még nagyobb, szinte már orkánerejű széllel és isteni reggelivel. (Szerencsére az elmaradhatatlan görög joghurt sem hiányzik a svédasztalról.)

Utána eltökélt szándékom, hogy ezúttal megtaláljam a Lia beachet, amit tegnap nem sikerült. Ez is Kalo Livadi és Agrari irányában van, a déli parti nyugalmasabb strandok közé tartozik. Az út átvisz Ano Merán. Utána elkezdek nagyon figyelni. A falu után tábla jelzi a Lia beachet, eddig rendben van. De aztán egy kereszteződés jön, ahol már nincs kiírva a Lia beach, csak Kalo Livadi. Kizárásos alapon a másik irányba indulok. Az út végén ezek után a Kalafatis beach fogad... A nyugati oldalon egy csöppet sem hívogató a víz, tele van sötét foltokban mindenféle vízinövénnyel.

De a másik vége már sokkal szebb, a víz ugyanolyan tiszta, mint bárhol máshol volt eddig a szigeten, a talaj pedig homokos-kavicsos. Ezen a részen vannak a napernyők, a part többi része majdnem teljesen üres. Persze most még a napágyakon sincs senki.

Szemben egy kis benyúló félszigeten két szabályos kis ikerdomb látszik. Angolul Venus-hillsnek nevezik őket. :) A leírások szerint történelem előtti időkből származó emlékekre lehet ott bukkanni.

Jó nagy strand ez, és itt még fák is vannak a parton (az egész szigeten nem láttam összesen ennyi fát eddig :) ), de mégis meg szeretném találni azt a fránya Lia beachet, úgyhogy teszünk egy kísérletet a keleti irányban továbbmenve. A strand ugyanis itt kell, hogy legyen mellettünk, csak a térkép nem jelöl utat odáig. Kiderül, hogy a valóságban sincs, ugyanis egyszercsak egy behajtani tilos táblába ütközünk. Visszafordulunk, újra kezembe veszem a térképet, és most már a táblákkal nem törődve azt nézem, hogy a térkép szerint melyik úton kell lehajtani. Ez a módszer sikerre vezet, megtaláljuk végre azt az utat, ami mellett nyilvánvalóan már kétszer is elmentünk.

A strandnál a parkolón túl itt is szélfogóval védekeznek a meltemi ellen, amit nem csodálok, mert majd elvisz a szél. A bejárat után - bár majdnem teljesen végig napernyők vannak - egyetlen távoli társaságot leszámítva tökéletesen üres part fogad, valószínűleg a viszonylag korai időpontnak köszönhetően.

A talaj itt is aprókavicsos, ugyanolyan, mint Agrarin volt, az a bokáig belesüllyedős fajta.

A víz kicsiket hullámzik és szélfutamoktól fodrozódik a teteje. Nem látszik az alján sem kő, sem növény, mindenhol csak az átlátszó, tiszta kékség, amitől az embernek végtelen szabadságérzete és azonnali úszhatnékja támad.

A nap további részében Mykonos város felfedezése következik. Lent az autót a Fabrika közelében hagyjuk egy parkolóban, és elindulunk egy nagy sétára a Chorában. A kiindulópont a tengerparton a szélmalmok mögötti rész, ahonnét balra nézve a Megali Ammos beach látszik,

jobbra pedig a szélmalmok háta mögött egy kis templom, ami előtt egy pár méteres kis partszakaszon fürdik vagy egy tucat ember.

A kis templom közelebbről:

Ezek pedig a sziget fő jelképeivé vált helyreállított szélmalmok. Előttük végig turisták állnak és fotóznak. Egy japán fiú le szeretné fotózni a barátnőjét az egyik malom előtt, de ő nem tud nyugodtan pózolni, mert egyik kezével a kalapját, másikkal pedig a szoknyáját kell fognia a süvítő szélben. :) No igen, Mykonos közismert a viharos szeleiről, amint azt megtapasztalhattuk az elmúlt napokban, a szélmalmok pedig nyilván nem véletlenül épültek éppen ide.

Útban a Kis Velence felé két útbaeső templomocska a tavernák rengetegében:

A Kis Velence vízmosta házai:


(Kattints a panorámaképre, ha nagyban szeretnéd látni.)

Szerencsére nyoma sincs annak a tömegnek, amelyik első este szorongott itt,

napközben kellemesen lehet mászkálni, és csodálni a szorosan egymás mellé épült színes erkélyes házakat, meg visszanézni a szélmalmok felé.

Valahol ezen a környéken lehetne látni elvileg Mykonos másik híres jelképét, Petrost, a pelikánt, de bizony nem bukkan fel. Pedig állítólag több példány is van belőle, és ha minden igaz, akkor többnyire valahol errefelé tartózkodnak.

Mykonos leghíresebb templomegyüttese a Panagia Paraportiani, amely öt klasszikus bizánci templomocskát foglal magában a jellegzetes kikládi stílusban. Most éppen zárva van (az útikönyv szerint reggelente többnyire nyitva lehet találni).

Fehér kockaházak, színes erkélyek, úton-útfélen megbúvó kis templomok, száradó ruhák, lustálkodó macskák, elegáns ékszer- és ruhaüzletek, bóvliárusok, drága galériák, rengeteg virág, az elmaradhatatlan tavernák és az utcák végén előbukkanó tenger egyvelege alkotja a Chorának azt a varázsát, aminek köszönhetően az ember észrevétlenül hosszú órákat tölt itt bolyongással.

Agia Anna kis strandja a város szélén:

A part mentén felfelé sokan jönnek bőröndökkel és csomagokkal, mert ez az út visz a kikötő felé. Ezen az úton van a Régészeti Múzeum is, ahol egy pár teremnyi álló kiállítás látható. Leginkább Delosról és Rheniáról vannak itt leletek. (Rhenián temetkeztek a delosiak, mert a szigeten tiltva volt a születés és a halál. Az athéniak így akarták biztosítani az uralmukat abban az időszakban, amikor a sziget az ő fennhatóságuk alatt állt.)

Nem csak a tengerparti út, hanem a bentebb lévő autóút is visszavisz a múzeumtól a városba. Ez az emelkedős út felvisz a város fölé, a hegyoldalba, a Bonis nevű szélmalomhoz, amely egymagában áll itt és a rajta lévő tábla szerint folklór múzeumként működik. Hogy mikor, azt nem tudni, mindenesetre most éppen zárva van.

De azért bőven megérte feljönni ide, mert gyönyörű a kilátás a városra és a kikötőkre. A fehér házakon túl balra látjuk a delosi kikötő mólóját a tengerbe nyúlni, a jobboldali partról induló móló pedig a régi kompkikötőt jelzi. Azon túl látszik az új kikötő, ahol most két nagy óceánjáró is horgonyoz, messze a háttérben pedig a szomszédos Tinos szigetének körvonalai sejlenek fel.

Újra lent a városban:

A kikötőben frappézás közben lustán lehet szemlélni az élet folyását, a vízen ringatózó színes csónakokat és kishajókat, a hegyoldalban fehérlő házakat és a jövő-menő embereket. A parton nemsokára feltűnik az a menyasszony és vőlegény a fotósuk kíséretében, akiket már többször is láthatók voltak ma a városban. Hősiesen tűrik már hosszú órák óta a fényképezés fáradalmait.

A városban minden lépésnél van valami megcsodálnivaló utcarészlet. Semmi új, csak a „szokásos”: egy burjánzó bougainvillea,

egy tengerrenyíló szűk utcácska,

egy másik a színes erkélyeken száradó ruhákkal,

egy kis templom,

egy ablak

– mégsem lehet betelni ezekkel az ismerős és mégis mindig újra csodálkozásra ingerlő részletekkel!

De mégis be kell, mert itt az indulás ideje - vár a következő sziget, Paros! Legalábbis ekkor még úgy tűnik... Kiderítem, hogy a régi kikötőből indul a gyorshajó, amire már megvan a jegy, és jó hamar oda is megyünk. Útközben éppen szembejön az autókölcsönzős, így az autótól is könnyedén meg tudunk válni a kikötőben.

Itt az indulás előtt negyedórával már nagyon sokan várakoznak, mikor egyszercsak az egyik egyenruhás kikötői dolgozó bejelenti az összegyűlteknek, hogy a nagy szél miatt törölték a járatot, a hajó nem fog továbbmenni Paros felé! Felbolydul a tömeg, mindenki kérdezősködik. De aztán kiderül, hogy nem lehet mit tenni, ma már biztos nem lehet a szigetről sehová sem menni, úgyhogy nem marad más hátra, mint visszaváltani a jegyeket. A kikötői irodában megkérdezem, hogy mikor megy a legközelebbi hajó Parosra, és hogy nem lehetne-e arra jegyet venni, de az eladó azt mondja, hogy ne vegyem meg előre, mert nem lehet tudni, hogy nem törlik-e a következőt is, ami egyébként holnap reggel indulna a menetrend szerint. No jó... Koncentráljunk akkor az egyéb teendőkre, aztán majd meglátjuk.

Előkotrom Sophia telefonszámát, aki eddig szállást adott. Kicsit meglepődik, de készségesen mondja, hogy igen, van szobájuk még egy éjszakára, és öt perc múlva lejön a kikötőbe. Várakozás közben befut a hajó, amire most már nem lehet felszállni. Ontja magából az újonnan érkezőket. Sok szállástulajdonos várja őket a kijáratnál, akik szólongatják az embereket, ajánlgatják nekik a szállásaikat.

Sophia megérkezik hamar, visszavisz a hotelbe, ahol nagyon kedvesen magától felajánlja, hogy odatelefonál a másik szigetre jelezni az ottani szállásadónak és autókölcsönzősnek, hogy mi történt. Tényleg mindent elintéz, és utána még a kikötőt is felhívja, és felírja, hogy holnap hány órakor mennek hajók Parosra. Reggel majd még egyszer rákérdez, és ha addig nem törlik megint az első járatot, akkor le is visz majd.