1. nap: Érkezés Kalivesbe (130 km)

Az indulás napjáig eltelt időt nem töltöttem haszontalanul: rengeteg információt gyűjtöttem – főképpen a netről - fórumokból, krétai honlapokról, nézegettem a képeket, böngésztem a térképeket, olvasgattam a beszámolókat. Komplett, napra lebontott útitervet állítottam össze, látnivalókkal, leírásokkal, költségvetéssel, kilométerekkel stb. A szállásfoglalást, repülőjegyet, autóbérlést is a neten intéztem. Mostanra minden kinyomtatva, rendszerezve, összekészítve a kézipoggyászban. Úgy érzem, a sziget minden porcikája a fejemben van, a térkép bármelyik részletét fel tudom idézni, a strandok többségét felismerem képről - már éppen csak a lényeg hiányzik, hogy végre, végre ott lehessek és láthassam, érezhessem, csodálhassam a való életben is Krétát!

A gép csak este 6 körül indul, és kb. két óra múlva a leszállásnál már teljesen sötét van, alattunk Heraklion fényei látszanak, aztán a gép már majdnem a tengeren siklik, de mielőtt végleg ott landolnánk – úgy tűnik, az utolsó pillanatban – mégiscsak alánk kerül a kifutópálya, fékezés, lassulás, megállás. Tapsolós az utasközönség (nyári járat ;) ), így már csattannak is a tenyerek, de aztán hirtelen minden abbamarad, pár pillanat tétova csend, mert a gép mégsem áll meg, hanem ugyanazzal a lendülettel rohan tovább a kifutópályán és újra felszáll. Az addig sem túl bőbeszédű pilóta most sem érzi szükségét semmilyen tájékoztatásnak, hanem mintha mi sem történt volna, újrakezdi a leszállási manővert. A nagy kanyar után újra közelítünk a vízhez, majd jön a kifutópálya, lassítunk, megállunk, aztán szinte megfogható az az egy másodperc, amíg az újbóli taps előtt kivárnak az emberek, hogy most már biztos megérkeztünk-e. De megérkeztünk, igen, jöhet a taps. Kicsit felszabadultnak tűnő nevetgélés hallatszik mindenhonnan – kíváncsi vagyok, a második leszállásnál hányan szorítottak titokban a pilótának. :P

A csomagok összeszedése után elindulunk kifelé az embereket pásztázva - keressük az autókölcsönzősünket, aki elvileg ott vár ránk a kijáratnál. Meg is találjuk, ráköszönünk. Na innentől kezdve már csak ő beszél. :) Tonynak hívják, idősebb, kedves, ravaszdi kis görög, lyukat beszél a hasunkba. Nem lepődöm meg túlzottan, amikor az automatikus netes visszaigazolásban megadott árhoz némi fejszámolás után hozzábűvészkedik még egy jelentősebb summát a teljeskörű biztosításra hivatkozva. (A neten talált infók alapján messze a legolcsóbbnak tűnt az eredeti ajánlat, ezért is gyanakodtam, hogy aztán a helyszínen lehet, hogy nem minden úgy lesz, ahogy otthonról tűnik, de arra gondoltam, hogyha nagyon nem tetszik, akkor majd maximum nem írjuk alá a szerződést, és kész.) Mivel a 30 EUR/nap még mindig eléggé versenyképes árnak tűnik, szemrebbenés nélkül hallgatjuk Tonyt, közben aláírjuk a papírokat. Ellát minket tengernyi praktikus tanáccsal, mint pl. ha megállítana egy rendőr, akkor csakis "Hungarian dialect", más nyelven ne értsünk. :) Többször is a lelkünkre köti: ha bármi baj van, telefonáljunk, hivatkozzunk Tonyra, bármikor számíthatunk rá, ne feledjük, nem vagyunk többé egyedül! :) Miután elhangzik az utolsó "You are not alone!" :), nekivágunk a New Roadnak Chania irányába.

Kb. másfél óra múlva feltűnik a Kalami, Kalives felé menő kijárat, itt lehajtunk, és az alig párházas Kalamin áthajtva elérjük a Kalives táblát. Egyelőre még elég faluszéli a helyzet: egy-két ház akad csak az út mentén, megyünk tovább. Aztán másodszor is megérkezünk Kalivesbe: újra kint van egy tábla. De a mai landolásunk után ezen már nem lepődünk meg, úgy látszik, ez egy ilyen nap, mindenhová kétszer érünk oda! :) Itt már kezdődnek a házak, lassan hajtunk, parkoló és szembejövő autókat, sétáló embereket kerülgetünk, és közben próbáljuk megtalálni a szállást, amihez sok segítségünk nincs, mert a foglaláskor azt írták az e-mailben, hogy a szállásnak nincs kimondott címe, úgyhogy az eléggé elnagyolt útleírás, meg egy kép alapján próbáljuk megtalálni. Ennek eredményeképpen egyszer nagyjából be is járjuk a falut (szerencsére nem nagy), majd visszafordulunk, és elkezdünk csorogni lefelé. Már éppen elveszteném a türelmem, amikor egy valószínűtlenül szűk és sötét kis meredek utcácskában egy görög behajol az ablakon, és rákérdez a keresett apartmanra. Mondjuk, hogy igen, oda igyekszünk és örülünk, hogy - amint kiderül - pont az ajtó elé keveredtünk.

Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a kilátás milyen lesz, állítólag a szobák "great sea view"-val rendelkeznek, ezért abban reménykedem, hogy minimum egy kis tengerszeletkét azért biztos lehet majd látni az erkélyről. Felhurcolkodunk, majd első utam az erkélyhez vezet, kinézek, és igaz, hogy szigorúan véve „oldalról tengerre néző” a kilátás, de előttünk nincs másik épület, ami bármit is eltakarna, így szabadon látszik az egész öböl, a hegyek, és így sötétben nagyon szépek az éjszakai fények, a hullámok morajlása pedig egészen közelről hallatszik...